• Vélemény

Sokan a pokolba kívánják manapság az Emil Boc vezette kormányt amiatt, hogy kényszeredetten ugyan, de végrehajtja a Nemzetközi Valutaalap diktálta ukázt, és elbocsát mintegy 150 ezer közalkalmazottat. Természetesen érthető mindazoknak az aggodalma, akik saját állásukat, megélhetésüket érzik veszélyben, az igazság azonban az, hogy a romániai közszférára nagyon is ráfér a karcsúsítás – és főleg az átszervezés.

Az egy év kihagyás után decemberben ismét hatalomra került RMDSZ-nek nagy esélye van arra, hogy minden eddiginél több magyar tisztségviselőt juttasson állami és kormányzati intézményekbe. A szövetségnek először 1996 és 2000 között, a Demokrata Konvenció kormányzása idején nyílt lehetősége jelentős központi funkciók betöltésére.

Szó szerint vette a lábtörlőn olvasható „Welcome” feliratot egy amerikai betörő, és rövid időre beköltözött egy vadidegen lakásba. Egy jól irányzott kővel betörte az ablakot, bemászott, majd lezuhanyozott, levágta a haját, mert ugye nem illik rendezetlen külsővel hetyegni a vendégségben, aztán odatette sülni a hűtőben talált csirkét.

Az MDF és az SZDSZ megállapodása, amelynek értelmében a két párt budapesti választmánya közös listát állít a tavaszi országgyűlési választásokon, kevés kételyt hagy annak kapcsán, hogy a szövetség országos szinten is megköttetik-e. A kérdés inkább az: van-e esély arra, hogy e furcsa frigy valami jobbat, hitelesebbet hozzon?

Tudtam én mindig, hogy varázslatos országban élünk. De hogy ezt ennyire szó szerint kell érteni, azt már nem gondoltam volna. Merthogy a mágia immár a politikumot is érte, sőt a jelek szerint a választási hirdetések és viták mellett részévé vált a kampányküzdelmeknek is.

Meglehet, alig van Romániában olyan felnőtt ember, aki ne gyűjtött volna keserű tapasztalatokat valamely egészségügyi intézményben. A közpénzből fenntartott kórházépületek egy része alkalmatlan arra, hogy korszerű egészségügyi intézmény működjék bennük.

Aki részt vett már egyetemisták körében vizsgaidőszak idején legalább egy kocsmabeszélgetésen, könnyen találkozhat olyan sztorikkal, amelyek a tanárok különböző igényeinek kielégítéséről szólnak átmenő jegy ellenében. Ennek az illegális, de eltűrt üzleti folyamatnak több válfaja is van: az egyszerűbbek közé tartozik a háziszőttes-ajándék, hogy majd a tanár úr kóstolja meg, mielőtt előveszi a naplót, viszont olyan kiforrott cserekereskedéssel is...

Még a karácsony körüli vakációs napok egyikén, amikor a Bukarestben élő felnőtt fiammal, gimnazista lányommal és Kitty macskával ráérősen ültünk az asztal mellett, és igazából egyikünknek sem akaródzott felállni, hát beszélgettünk. Mindenféléről… Miután kiveséztük a munkahelyi, illetve lányom esetében az iskolai ügyeket, történéseket, rátértünk a szerelmi ügyekre és a legújabb hódításokra, aztán a politikai helyzetet boncolgattuk, végül...

A rendszerváltás óta nem hordott a hátán a romániai politikai paletta közszereplőt – legalábbis nem emlékszünk rá –, aki annyira képes lett volna nevetségessé tennie magát, mint Mircea Geoană. Persze a közröhej tárgyává vált politikusokat is az őket megillető helyen kell kezelni, hiszen a szamárságokat szinte naponta termelő C. V. Tudor vagy Gigi Becali megnyilatkozásai intelligens és épeszű ember számára nem lehetnek mérvadóak.

Szerencsétlen, éhező oroszlánok várják halálukat a „romániai pokolbugyorban”, ha nem kapnak segítséget, lelövik őket. Bocsánat: LELÖVIK – így, csupa nagybetűvel. Egy igen népszerű brit bulvárlap sztorijában jelentek meg ezek a kifejezések még augusztus végén, egy hasonlóan megfogalmazott felhívással együtt: kedves britek, mentsük meg a szerencsétlen, tragikus sorsú romániai oroszlánokat!

Hitler nem tudott kifogni a Becstelen Brigantykon, hiszen Brad Pitt és zakkant nácivadász társai csont nélkül zúzták le a kefebajszos diktátort Tarantino filmjében, de a kék űrlények ellen, akik olyanok, mintha egy párduc és egy jó kiállású csiroki indián génállományából gyúrták volna össze őket, már hatástalannak bizonyult a Thompson-géppisztoly.

Gyaníthatóan nagyon kevesen gondolják úgy, hogy az Európai Unió jogi szaktestülete, az Európai Bizottság pozsonyi látogatása – amelyen a nyelvtörvényről tájékozódik – sorsdöntő fordulatot hozhat a szlovák–magyar vitában. A bizottság állásfoglalása ugyanis nem kötelező érvényű, abban csupán ajánlásokat fogalmaz meg, amelyeket aztán az érintett kormányok vagy megfogadnak, vagy sem.

Szőnyegbombázás áldozatává vált a határ menti úthálózat – szólhatnának a híradások 1944-ből vagy akár a tegnapról. A lassan járhatatlan, az aszfaltrétegnek helyenként már csak a mámoros emlékét őrző útszakaszokon leginkább a külföldi túraautóval hazalátogatók érvényesülnek. Mindennapra egy kerék – lehetne azon szegény adófizetők jelmondata, akik kemény pénzeket pakolnak a benzinkutak pultjára, amikor kifizetik a kötelező útmatricát.

Az RMDSZ megalakulásakor talán még az „alapító atyák” sem gondolták volna, hogy a szervezet huszadik születésnapjára a sors kormányszerepléssel és az ehhez kapcsolódó befolyással ajándékozza meg a magyar érdekvédelmi alakulatot, ráadásul úgy, hogy addig hosszabb időt töltöttek kormányon vagy kormányközelben, mint ellenzékben.

Most tessék elképzelni, hogy valamely lelkes hagyományőrző szervezet fejéből kipattan az ötlet, miszerint múlhatatlan érdemei elismeréséül szobrot kellene állítani Josef Mengelének valahol Lengyelországban, vagy egyes, nosztalgiától fűtött magyar kommunista nyugdíjasklubok összefognának, hogy bronzban örökítsék meg az 1919-es tanácsköztársaság egyik emblematikus alakját, a vörösterror szellemi atyját, a bolsevik eszmék iránt jelentős ellenérzéseket...

A Maros megyei törvényszéknek a Guşă-szobor ügyében hozott tegnapi ítélete várható volt. E döntésnek több összetevőjéből legalább hármat mindenképpen szóvá kell tenni ahhoz, hogy érzékelhető legyen: Románia miért nem érett meg arra, hogy európai demokratikus, de legfőképpen jogállamnak neveztessék.

Egyre inkább úgy érzem, hogy valami kétezer valahányban játszódó tudományos-fantasztikus mű hősének az életét élem. Mert helyben toporgok, létezni sem tudok villany, telefon vagy autó nélkül. Küzdöttem én a függetlenségemért amíg lehetett, de egy idő után hiába kapálóztam.

A romániai rendszerváltás évfordulóin vissza-visszatérő szónoki motívum, hogy ’89 decemberének egyik legfontosabb vívmánya a személyi kultusz, az egypártrendszer megszüntetése, a politikai pluralizmus és véleményszabadság megteremtése. A megállapítás nagyon szép lenne, ha teljes mértékben igaz volna, márpedig a honi politikai és közállapotokat vizsgálva kiderül, mennyire nem az.