2010. február 02., 10:562010. február 02., 10:56
Vagyis dönthetett volna például úgy is, hogy nem a bukaresti, parlamenti érdekérvényesítésre fekteti a hangsúlyt, hanem saját kezébe veszi sorsa irányítását, ennek érdekében pedig nem riad vissza a radikális lépésektől sem.
Az RMDSZ vezetői gyakran megülik előszeretettel használt vesszőparipájukat – kiváló alkalomnak bizonyult erre a „nyargalásra” a szövetség megalakulásának húszéves évfordulójára rendezett erdélyi megemlékezéssorozat –, miszerint az alakulat gyakorlatilag politikai és etnikai békét teremtett Romániában azzal, hogy nem a többségi társadalommal való nyílt konfrontálódást, hanem az együttműködést, a párbeszédet tűzte zászlajára. Mintha legalábbis a kettő eleve kizárná egymást.
Két évvel ezelőtt, Koszovó függetlenségének kikiáltásakor Markó Béláék rendkívül büszkék voltak arra, hogy a bukaresti politikai paletta szereplői közül egyedül ők – ráadásul kormányzati pozícióban – ismerik el, értenek egyet a dél-szerbiai tartomány által kivívott státussal. Volt azonban az RMDSZ-es „koszovózásnak” egy másik éle is, mégpedig ráijeszteni a román pártokra: ha a békés politikai eszközök nem vezetnek eredményre, az erdélyi magyarság kész precedensnek tekinteni a koszovói függetlenedést az etnikai problémák megoldására.
Másrészt az alakulat vezetői hasonlóképpen bevetik a radikális kártyát Bukarestben olyankor is, amikor azt kell bizonygatni a román politikusoknak: jobban járnak, ha az RMDSZ-szel szövetkeznek – például, hogy beengedik a mindenkori hatalomba –, különben megkapják a magukét a radikálisként beállított magyar szervezetektől.
Ez az alapállás egyfajta politikai önigazolás a szövetség részéről, viszont rettentően hamis. Arra ugyanis, hogy az erdélyi magyarság erőszakkal, Koszovóban vagy Baszkföldön alkalmazott merényletekkel törekedjék önrendelkezése kivívására, ugyanannyi az esély, mint lőgyakorlat közben látni a Madarasi Hargitán a Magyar Gárda Székely Szakaszát. Azaz nulla.
Ami persze nem baj.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.