2010. január 28., 09:432010. január 28., 09:43
Nem mintha meg lennék győződve, hogy ez minden lehetséges világok legjobbika, de ha az említett írásokba belelapozunk, akkor gyakran támad olyan érzésünk, hogy azokban a szerző vagy az informátor (esetleg mindkettő) elfogultsága miatt szűrt információk jelennek meg, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a valósággal, arra viszont tökéletesen alkalmasak, hogy befeketítsék a pellengérre állított közösségeket.
Az ilyen notórius „jelentgetők” közé tartozik az Amnesty International nevű jogvédő szervezet is, amely amúgy szimpatikus kezdeményezés, hiszen az emberi jogok tiszteletben tartását és tartatását tűzte ki célul – de ha a többi jelentése is annyira felel meg a tényeknek, mint a székelyföldi romák helyzetéről szóló, akkor komoly kétségek támadnak a szervezet hitelességét illetően. Nem mintha a székelyföldi romák idilli helyzetben lennének.
A jelentés azonban az áldatlan állapotokért kizárólag az önkormányzatokat, illetve a nem roma közösségeket teszi felelőssé, mondván, hogy kirekesztők, diszkriminálják és szegregálják a romákat.
Persze tény, hogy a romákkal kapcsolatban számos előítélet él, és igaz, hogy egy eltérő civilizációs szinten lévő csoport integrációjáért a fejlettebb közösségnek kell többet tennie, ám a folyamat nem képzelhető el anélkül, hogy az érintett csoport tagjai is tevékenyen részt vegyenek benne: ahhoz, hogy hatékonyan fel lehessen számolni a nyomort, el kell fogadniuk a civilizált együttélés európai szabályait.
Ehhez meg kell változtatni az alapvető viszonyulást, azt a felfogást, hogy valaki nemzetiségtől, bőrszíntől és vallástól függetlenül bármilyen juttatásra jogosult legyen a közösből anélkül, hogy – amennyiben munkaképes – ahhoz hozzájárult volna. Amíg azonban a „jogvédők” az erre, illetve az európai együttélési kultúra betartásának számonkérésére tett kísérleteket izomból diszkriminációnak és rasszizmusnak bélyegzik, nemigen lehet változásra számítani. Igaz, akkor legalább továbbra is lesz miről jó kis jelentéseket írogatniuk.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.