• Vélemény

Talán furcsán és ellentmondásosan hangzik, de bizonyos mértékig mégiscsak köszönettel tartozunk azoknak a szélsőséges, soviniszta románoknak, akik megostromolták, elfoglalták és meggyalázták az úzvölgyi osztrák–magyar katonai temetőt. 

Trianon nem a jelen, hanem a múlt része – mondta ki a szentenciát több, magát européernek, modernnek és progresszívnak tartó megmondóember a rossz emlékű békediktátum aláírásának évfordulója kapcsán. 

Azt mondta nemrég egy pedagógus, aki az elméleti tantárgyak dominanciája miatt meglehetősen háttérbe szorult, úgynevezett „technológiai ismereteket” oktatja, hogy a tanterv előírásainak megfelelően alig jut idő valódi gyakorlati tudást átadni a gyerekeknek.

Miközben június negyedikén nem csupán az igazságtalan trianoni diktátumra emlékezünk, hanem a nemzet 99 éve tartó megpróbáltatások ellenére is erős összetartozását is hangsúlyozzuk, furcsa kettősség jellemzi a kisebbségi sorba taszított őshonos magyar közösség sorsát.

Magamfajta politikai elemzőnek nemcsak azért volt érdekes az utóbbi három nap, mert egy történelmi eseményt kísérhettem figyelemmel szinte percről percre, hanem annak megtapasztalása miatt is, hogy ez az általunk sokat kritizált ország olykor tud megnyerő is lenni.

Nem kell ahhoz katolikusnak lenni, hogy az ember átérezze, mekkora jelentőséggel bír a magyar közösség számára az, hogy Ferenc pápa személyében először látogat Erdélybe a római katolikus egyház feje.

Már két éve hivatalos munkaszüneti nap Romániában június elseje, hogy a felnőttek társadalma méltóképpen, a munka kötöttségeitől megszabadulva megünnepelhesse a gyermekek napját. Ilyenkor látványos ajándékozással, közösségi szabadidős programokkal ünneplik az ifjú nemzedéket.

Esetenként politikai befolyással, titkosszolgálati beavatkozásokkal ugyan, de működik a korrupcióellenes harc Romániában. A Liviu Dragnea elleni ítélet a normalitást, a jó irányt mutatja.

Noha rengeteg becslés látott napvilágot az európai parlamenti választást megelőzően, még a legtapasztaltabb elemzők sem számítottak arra, hogy ennyi meglepetést tartogat a romániai megmérettetés.

Talán soha nem előzte meg ilyen feszültség az európai parlamenti választásokat, mint most.

Európai parlamenti választások következnek, ami a nevéből könnyen következtethetően annyit jelent, hogy a politikai pártok képviselőket küldenek abba a testületbe, amely igyekszik alakítgatni az egyelőre még huszonnyolc tagállamból álló szövetség ügyeit.

Abban semmi meglepő sincs, hogy a románok általában gyanakodva – ha nem éppen ellenségesen – tekintenek ránk, magyarokra és Magyarországra.

A megannyi történelmi sérelemmel és jelenkori nézeteltéréssel terhelt román–magyar viszonyrendszer tudatában borítékolható volt, hogy az úzvölgyi katonai temető körül kirobbant botrány nem csitul el magától, és előbb-utóbb elszabadulnak az indulatok.

A jelenlegi bukaresti kormány tevékenységéről már sokszor leírtuk, hogy tragikomikus, de van egy téma, amelyre jobban tényleg nem is passzolhatna ez a jelző: az izraeli román nagykövetség elköltöztetésének ügye.

Tanulságos történet volt számomra a napokban eljutni az Úzvölgyébe, és testközelből látni mindazt, amiről immár bő két hete beszél az erdélyi magyar közvélemény. A haditemetőjéről ismert település Erdély és Moldva határán ma már lakatlan végvárként áll a keleti végeken.

Hogy mi minden húzódik a fölöttébb összetett, folyton napirenden lévő medvekérdés mélyén és mögött, abban igencsak könnyen eltévedhet az, aki tisztábban akar látni az okok, okozatok és megoldási lehetőségek labirintusában.

Itt van ez a Mentsétek meg Romániát (USR) nevű, pártnak látszó valami. Új, friss erő egy olyan választási szövetségessel, aki egyetemistaként Gheorghe Funar környezetében kóstolt bele a politikába, majd egyszer csak a miniszterelnöki székben landolt.

Egyelőre úgy tűnik, illúziónak bizonyult, hogy esély nyílhat mindazon egykori politikai és egyéb vezetők felelősségre vonására, akiknek azt „köszönhetjük”, hogy Románia közel harminc évvel ezelőtt képtelen volt végérvényesen lerázni magáról a posztkommunista elitet.