Még akkor is, ha a sok pénz és kevés munka nevű életérzés mélyen beleivódott a román néplélekbe. Innen származik a román nyelvben közismert üdvözlet, jókívánság, hogy könnyű munkát, könnyű szolgálatot! Szemben a magyar nyelvben elterjedt szófordulattal: jó munkát!

De felesleges belebonyolódni ezekbe a nyelvi árnyalatokba, hiszen Romániában mindenhol olyan óriási a munkaerőhiány, hogy a cégvezetők ma már bárkit alkalmaznak abban a reményben, hogy a hivatalos munkaviszonyba került jelentkező előbb-utóbb beletanul, beleszokik új munkakörébe, vagy ha mégse, akkor legfennebb megválnak tőle. Az Eldorádóvá váló nagyvárosok – Erdélyben elsősorban Kolozsvár – egyféle mágnesként vonzzák a szerencsét próbáló munkaadókat és munkavállalókat egyaránt. Arányaiban persze munkavállalóból van sokkal kevesebb. Ma már nem csak a munkaerőt toborzó hirdetési újságok és fejvadász cégek járatják csúcsra vállalkozásaikat, hanem a munkaerővásárt szervező magán- és állami vállalatok egyaránt.

Mindeközben a visszafogottabb, előrelátóbb szakemberek attól tartanak, hogy a mostani bumm kísértetiesen hasonlít a bő tíz évvel ezelőtt kirobbant gazdasági világválságra, amelyet nemcsak kelet-európai, hanem európai uniós viszonylatban is Románia sínylett meg legjobban. Nálunk esett vissza legnagyobb mértékben a bruttó hazai termék, arányaiban itt szűnt meg a legtöbb munkahely, és itt jutott csődbe a legtöbb vállalat. Úgy tűnik, a gazdasági túlhevülés, a túlköltekezés, az észszerű tervezés hiánya éppen olyan romániai sajátosság, mint a nehéz időkben történő hirtelen összeomlás.

Ezt bizonyítják többek között az irreálisan megugrott kolozsvári lakásárak, amelyek már jóval meghaladták a bukaresti szintet is, gyors iramban növelve a bérleti díjakat. A legtöbb lakásvásárló, befektető nem azért vásárol Kolozsváron ingatlant, hogy benne lakjon, hanem hogy bérbe adja. Az „Eldorádóba” érkező tömegek ártól függetlenül minden bérleményre lecsapnak, mert meggyőződésük, hogy csak itt tudják szerencséjüket kikaparni. Nem egy ingatlanügynöktől hallottam, hogy ma már tömegesen jönnek Kárpátokon túli román befektetők is tömbházlakásokat vagy más ingatlanokat vásárolni a kincses városba, mert meggyőződésük, hogy a mai Romániában ez az egyik legjobb befektetési forma. Ha élne Ceauşescu, az összes ujját megnyalná örömében, hiszen neki előbb zárt várossá kellett nyilvánítania a magyarok előtt Kolozsvárt, és utána foghatott hozzá a módszeresen kidolgozott betelepítéshez, hogy a lakosság arányát húsz év alatt megváltoztassa. Ma erőszak nélkül is simán megy a felgyorsított lakosságcsere.

A nagyvárosokba történő menekülés azonban nemcsak kolozsvári sajátosság. A „kétsebességes” Románia kialakulása évtizedekkel korábban elkezdődött, amikor a vidéki kistelepüléseket halálra ítélte a politikai hatalom, és minden eszközzel a mesterségesen felduzzasztott nagyvárosokat emelte piedesztálra. Jó ideje ez készteti arra a vidéki lakosságot, hogy két alternatíva között válasszon: vagy elmegy Nyugat-Európába olyan munkát vállalni, amit az ottaniak nem végeznek el, vagy abba a néhány romániai nagyvárosba költözik, amiről a közfelfogás azt tartja, hogy hosszabb távon itt lehet megélni. E két véglet között egyensúlyozó Romániában a vidék lassan, de biztosan elnéptelenedik, az itteni cégeknek pedig a hiányzó munkaerő miatt kell lehúzniuk a rolót. De a nagyvárosi vállalatok sincsenek jobb helyzetben, hiszen a velük szemben támasztott fizetési elvárások irreálisak, így ördögi körben vergődik nagyváros, kisváros és falu egy­aránt. Románia minden szempontból a vízió nélküli jövő országa.