Amilyen régi, olyan mesterinek tűnő húzással kísérli meg szavatolni parlamenti többségét azt követően, hogy eddigi szövetségese, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) részben Călin Popescu-Tăriceanu pártelnök sértettsége miatt kilépett a kormányból: megpróbálja „bedarálni” az eddigi koalíciós partnert.

A taktika ügyes: csupán meg kellett találni azt az embert, aki kellőképpen hataloméhes, és kellőképpen gátlástalan ahhoz, hogy egy jó kis pozícióért cserébe – és persze csakis az ország stabilitása érdekében – továbbra is támogassa a kormányt. Ezt Teodor Meleşcanu korábbi külügyminiszter személyében meg is találták – a jelek szerint ő bármikor, szinte bármely oldal által előhúzható a sufniból, amikor hasonló helyzet áll elő. Miután külügyminiszterként ismét csak sikeresen belebukott egy botrányosan lebonyolított külföldi választásba, most csont nélkül hajlandó lenne vállalni a szenátus elnöki tisztségét, amely Tăriceanu lemondása nyomán vált szabaddá. Meleşcanu hangzatos indokkal állt elő: az ország politikai és gazdasági stabilitása a tét, és hát alapvetően az ALDE-nak sem rossz, ha továbbra is ő adja az állam második legfontosabb közméltóságát. A PSD célja egyértelmű: megtörni az ALDE-t, és a különböző politikai tisztségeket mézesmadzagként elhúzva a párt politikusai előtt, rávenni őket, hogy ne kövessék vakon Tăriceanut az ellenzéki „senki földjére”. Meleşcanu esetében ez máris működik, és egyáltalán nem biztos, hogy Tăriceanu fenyegetései ellenére – miszerint mindenkit kizárnak a pártból, aki a pártvezetés engedélye nélkül tisztségeket fogad el – nem lesznek még olyan honatyák, akik inkább a hatalom biztonságát és kényelmét választják az ellenzéki szerep helyett.

Persze az is igaz, hogy jelen állás szerint ez a hatalom egyre kevésbé biztonságos és kényelmes. A májusi európai parlamenti választások után kialakult helyzet továbbra sem változik, az EP-be be sem jutott ALDE mellett a PSD sincs jobb helyzetben: népszerűsége is tovább zuhan, és egyre kilátástalanabbnak tűnik a jövője. Főleg annak fényében, hogy azt a Viorica Dăncilă miniszterelnököt indítják az államfői tisztségért, akinek körülbelül annyi esélye van arra, hogy Románia elnöke legyen, mint egy lobotómián átesett sündisznónak.

Könnyen előfordulhat, hogy Tăriceanut sem csupán a sértett egója sarkallta arra, hogy szakítson a PSD-vel, miután a nagyobbik kormánypárt az ALDE EP-kudarca után a saját államfőjelölt indítása mellett döntött ahelyett, hogy őt támogatta volna közös koalíciós jelöltként. Közrejátszhatott az is, hogy az egykori miniszterelnök immár kilátástalannak tartja a PSD-vel folytatandó együttműködést. Ezért döntött úgy, hogy az egyszer már szociáldemokrata kormányfőként megbukott, de az őt követő két PSD-elnökhöz képest még mindig egy klasszissal jobbnak tűnő Victor Pontával és annak új, Pro Románia nevű pártjával szövetkezve próbálja magát és pártját a vízfelszín fölött tartani. Számítása akár be is válhat, hiszen Ponta népszerűsége növekvőben van, és ha másra nem is, ez arra elég lehet, hogy egy ALDE–Pro Románia-szövetség bejusson a parlamentbe a következő választáson, ami az ALDE-nak egyedül már egyáltalán nem biztos, hogy sikerülne.

Ez állhat amögött, hogy Tăriceanu most harcosan beleállna az ellenzéki szerepbe, és hangosan szidja a PSD-t, mintha az elmúlt jó két és fél évben nem közösen hozták volna meg a vitatható, gazdasági és igazságügyi témájú kormánydöntéseket.

A gordiuszi csomót egy sikeres bizalmatlansági indítvány oldhatná meg, ám a jelek szerint most, hogy – legalábbis papíron – a PSD kisebbségbe került, és magára maradt a parlamentben, így a kormánybuktatás esélye jelentősen megnőtt, az ellenzék fő erejét adó liberálisok megtorpantak. Hezitálásuk úgy is értelmezhető: szájhősködésük ellenére a jelenlegi helyzetben annyira mégsem szeretnék feladni a kevés valós felelősséggel járó ellenzékiséget a kormányzás terheinek felvállalásáért.

Ha ez valóban így van, azzal egyszerre ártanak a saját hitelességüknek, és járulnak hozzá a PSD-kormány agóniájának meghosszabbításához. Igaz, a legkevésbé sem vagyunk meggyőződve arról, hogy az ellenzéki pártok bármivel is képesek lennének jobban kormányozni a jelenlegi kormányerőknél.