• Vélemény

Akár még együtt is örülhetnénk a román sajtós kollégákkal, hogy az év végi uborkaszezon közepette rábukkantak egy olyan témára, amellyel egyrészt megtölthetik az újságoldalakat, másrészt pedig fölkeltik az olvasók érdeklődését.

Most, hogy itt az év vége, az emberek többségén ellenállhatatlan erővel hatalmasodik el a kényszer, hogy ezt világra szóló dorbézolással ünnepelje meg. Íme egy szolid kis használati utasítás az ünnepléshez.

Még júliusban történt, hogy egyszer a péntek esti repülőgéppel jöttem Bukarestből Kolozsvárra. Már az autóbuszban álldogáltam, mely az otopeni-i repülőtéren a kiléptetőkaputól a repülőgépig szállítja az utasokat, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy tőlem mintegy két méterre a miniszterelnök kapaszkodik a rúdban.

Hamarosan újabb világvégeév kezdődik, a 2012-es esztendő végére, egész pontosan december 21-ére ugyanis ismét a világunk pusztulását jósolják. Valószínűleg azért nem ráz meg különösebben ez a hír, mert életem során már több apokalipszist is megjósoltak, ám egyik sem következett be.

A román társadalom olyan, mint az elefánt: nehezen tanul, és nehezen felejt. Karácsony táján, az ünnepre, a lelki megtisztulásra, az új évre való készülődés közepette immár huszonkét éve az a visszatérő motívum, a bukaresti média fősodra folyamatosan azt sulykolja: mi lett volna, ha….

Nem a karvalytőke valamelyik kereskedelmi csatornájának egyik zugműsorában, hanem a köztévé főműsoridejében sugárzott fellobogózott és folyamatosan a hazaszeretetet szajkózó úgymond vetélkedőjében történt olyasmi, ami egy valós kultúrközegben casus bellinek is tökéletesen megfelelt volna.

Miközben a bukaresti ellenzék – tulajdonképpen joggal – azért szeretett volna kormányt buktatni, mert a kabinet a koalíciós pártok önös érdekei miatt, demagóg gazdasági érvek mögé bújva össze kívánja vonni a jövő évi önkormányzati és parlamenti választásokat, elsikkadni látszik egy másik, az ország jövője szempontjából legalább ekkora horderejű politikai döntés.

A fene se gondolta volna, hogy a Télapó valaha is kézen fogva jár majd a politikai korrektséggel.

És akkor én most mit mondjak Păcurarunak? – fakadt ki a közszolgálati rádióban Traian Băsescu, miközben tőle szokatlan módon az ügyészséget korholta a nagy csinnadrattával tálalt korrupciógyanús ügyek fiaskóiért.

Az utolsó 365 napra szóló optimista hírcsokrunkat mi mással kezdhetjük, mint a következő év szárnyaló gazdasági adataival!

Politikai tőkét igyekszik kovácsolni magának az a demokrata-liberális párti honatya, aki megvonná a szavazati jogot a magyar honpolgárságot is felvevő romániai magyaroktól. A szlovákiai őrülettel – és sajnos gyakorlattal – azonos elképzelés nem a normalitást tükrözi.

Szemléletesen fogalmazta meg az egyik Szatmár megyei képviselő, hogy a megyei önkormányzat miért költ inkább a kommunizmus idején épült egyik monstrumra ahelyett, hogy megpróbálna megmenteni legalább egyet Szatmárnémeti nyomorúságos állapotban levő, ám még így is gyönyörű műemlékei közül: olyan nekünk a közigazgatási palota, mint a púpos hátán a púp – nem szereti, de örökölte, így muszáj együtt élnie vele.

Nem tűnik meglepőnek a román sajtó heves reakciója annak kapcsán, hogy a többnyire magyarokból álló román jégkorong-válogatott játékosai a magyarok elleni csíkszeredai mérkőzés előtt nem a román, hanem a magyar himnuszt énekelték.

„Kinek kell még pénz? Kinek kell még pénz?” – kiabál a tévében valaki. Hétköznapi kora délután van, a munkából hamarabb hazaért influenzás férj megkövülten tartja kezében a távirányítót, miközben én dolgozni próbálok.

Az RMDSZ politikusai szemmel láthatóan idegesek, és ez az állapot mély nyomot hagy az alakulat politikai kommunikációján.

A szélkakas nem bonyolult csúcstechnológia, nem az emberi értelmet játszva helyettesítő csodarobot, még csak nem is olyan génkezelt dísztarajos, amely egymaga képes volna betölteni sok-sok szemétdomb királyságának feladathalmazát.

Közhely, hogy a sport több egyszerű testedzésnél: a csapatok nem csupán a sportsikerekért küzdenek, hanem klubszíneik, szűkebb pátriájuk vagy nemzetközi küzdelmekben országuk dicsőségéért is. A sport így gyakran a politika részévé válik, egy-egy nemzetközi összecsapás különös jelentőséget kaphat attól, ha régi politikai ellenfelek csapatai kerülnek egymással szembe.

A régi szép gyarmati időket idéző események zajlottak a hét elején Nagyszebenben. Most nem arra a folyamatra gondolok, amelynek során Románia gyarmatosította Erdélyt, és amely tulajdonképpen még ma is tart, hanem azokra a boldog évekre, amikor India vad vidékein angol gentlemanek elefántháton ülve rendeztek tigrisvadászatot.