• Vélemény

Hogy mi lesz a Raed Arafatot támogató, az egész országra kiterjedt szimpátiatüntetés végkimenetele, most még nehezen lehet megjósolni, az azonban egyértelmű, hogy a demonstrációsorozat immár kevésbé szól a rohammentő-szolgálat romániai alapító atyja és az egészségügyi szféra reformja iránti aggódásról.

Esztendőforduló táján mondhatni kötelező egy kis játék a számokkal: mennyi volt, mennyi lesz, több-e vagy kevés – egyszóval, hogy mennyi is az annyi. Csakhogy az utóbbi 20 évben ahhoz is hozzászoktattak bennünket, hogy ez a „kellemes” év végi leltározás kellemetlen bűvészkedéssé váljék.

Nem kis aggódnivalója van a magyarországi társdalomnak, ha beigazolódik a londoni elemzők jóslata, és a Nemzetközi Valutaalap, illetve az Európai Bizottság a román példát tekinti majd mérvadónak a Magyarországgal folytatandó hiteltárgyalásokon.

Újabb lelki szegény politikus akadt horogra. Jobban mondva horogkeresztre. Történt ugyanis, hogy a román Szociáldemokrata Párt (amelynek mind a szocializmushoz, mind a demokráciához egyre kevesebb köze van, bár eddig sem volt túl sok) egyik szép reményű politikusa, Bogdan Diaconu azt találta írni egy blogbejegyzésében, hogy az erdélyi iskolákra visszahelyezni a magyar címert olyan, mintha horogkeresztet tennének a zsidó tanintézetekre.

Románia törvénykezésében számtalan olyan paragrafus, cikkely, rendelet fellelhető, amelyet büszkén mutogathatnak a nemzetközi színtéren, lám, itt aztán példamutatóan bánnak az ország kisebbségeivel. Csakhogy arra már senki nem figyel, hogy az előírtakat betartják-e, ez pedig a lehető legkényelmesebb helyzetbe hozza a román politikumot.

Az erdélyi magyar politikus ritkán találkozik más erdélyi magyarokkal, de ez – mint látni fogjuk – nem is olyan nagy baj. E politikustípus nemrégiben még egyszerű, többnyire blokklakó erdélyi magyar volt – a faj ugyanis igen fiatal, kialakulása két évtizedre vezethető vissza.

Raed Arafat doktor lemondása egyenes következménye annak, hogy egy hozzá nem értő, de mindenbe belekotyogó államelnök – nem írok -főt, mert Traian Băsescu ehhez nem méret – a szakembernek próbálja megmagyarázni az életmentés dolgát.

Történt a minap, hogy Magyarországon bejegyzett autóm rendszámtáblája fölött kiégett egy izzó. Elindultam hát újat venni, hadd lássák éjjel is, hogy magyar vagyok. Magyar állampolgársággal ugyan még nem rendelkezem, a magyar rendszám csak azért van, hogy szén-monoxidot törjek Borbély László orra alá az indokolatlanul magas illetékek miatt, amelyekkel örök stoppolásra kárhoztatja a hozzám hasonló anyagi helyzetben levőket.

Ha egy francia, német vagy belga polgár, akinek ’56, Puskás Öcsi és a Rubik-kocka mentén nagyjából kimerül a magyarokról és Magyarországról alkotott képe, az elmúlt hetekben követte az európai sajtóban az országról közölt híradásokat, bizony könnyen összetéveszthette Fehéroroszországgal.

Nemhogy egy könyv elolvasására, de még egy film végignézésére sincs ideje manapság sokunknak. „Sokunknak” – persze akinek nem inge, nem kell magára vennie, de egyre többször találkozom olyan korombeliekkel, akik elkerekedett szemmel csodálkoznak, ha arról mesélek, hogy megnéztem egy filmet, és kijelentik: ők bizony képtelenek fél órán túl ébren maradni filmnézés közben, ezért vagy bele sem kezdenek semmibe, vagy eleve a DVD-távirányító gyorsítógombján...

Mivel az utóbbi hónapokban kevesen szorgalmazták Traian Băsescu államfőnél vehemensebben a választási rendszer átalakítását, tulajdonképpen ésszerűnek tűnik, hogy Tőkés László épp az ő támogatását kéri az etnikai arányosság elvének a rendszerbe történő beépítéséhez.

A sötétnek mondott középkorban, a 12. század elején Könyves Kálmán királyunk a későbbiekben sokat emlegetett megállapítást tett dekrétumainak 57. cikkelyében: „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat...”

Az év első hetében még meglehetős merészség arról spekulálni, végigviszi-e mandátumát a kormány, vagy az RMDSZ-t idő előtti kilépésre kényszerítik majd, ezért Cristian Pârvulescu elemző talán kissé korán temeti az RMDSZ kormányszereplését.

Akik szeretik, ha bevásárláskor mindent megtalálnak egy helyen, a plázára esküsznek. Mostantól azonban akár a plázában is esküdhetnek. Legalábbis Nagyváradon, ahol az önkormányzat az egyik bevásárlóközpontban alakított ki házasságkötő termet.

A Prédikátor könyvéből tudjuk, hogy mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Eszerint volt ideje a kövek széthányásának és összegyűjtésének, amikor a kolozsvári Mátyás-szoborcsoportot előbb szétszedték, majd – immáron feljavítva, rendbe téve – újra összerakták a jó kezű mesteremberek.

Valahogyan a javamra kellene fordítanom ezt az egészet. Mármint azt a kis szépséghibámat, amit valószínűleg sokan észrevesznek, de csak a szakemberek szólítanak meg miatta. Az én fogaim ugyanis nem nőttek valami szépen egymás mellé, s a két szemfogam határozottan a többinél feljebb és kijjebb, valamiféle vámpírpozícióban feszít az ínyemen.

A szokásosnál rövidebb ideig tartottak az új év első óráiban, napjaiban az önfeledt, pezsgős-mámoros pillanatok, amikor az ünneplés, az óévbúcsúztatás hangulatában az ember még nemigen akar tudomást szerezni a gondokról, arról, ami rá vár a következő tizenkét hónapban.

Ha nem is mélységes titokban, de az érintett személyek körüli szokásos hírverés hangerejéhez képest sokkal-sokkal halkabban került már valamikor a nyár folyamán a közvélemény tudomására, hogy a fejlesztési és turisztikai minisztérium készül bekebelezni a telekkönyvi nyilvántartási hivatalt is.