• Vélemény

Felháborító, elkeserítő és végtelenül szomorú, hogy az, aki letette a hippokratészi esküt, képes pénzt követelni nyomorult egészségi helyzetben lévő – és valószínűleg jóval szerényebb anyagi körülmények közt élő pácienseitől.

Nehéz időkben hozzáértő államférfiakra van szükség – a kérdés csak az, hogy jelenleg rendelkezésre állnak-e ilyenek Romániában.

A helyiek mellett megjelentek az ázsiai országokból érkezett vendégmunkások is. Meglepetésemre egy közös vonás van bennük: épp úgy a lapátnyélre támaszkodva lopják a napot, mint a román munkások. A példa ragadós, rögtön átveszik a hazai munkamorált.

Bár kissé közhelyessé vált a kijelentés, miszerint hazudni háromféleképpen lehet: valótlanság állításával, a valóság elhallgatásával és statisztikával, a népszámlálási adatok ismertetése nyomán az emberben óhatatlanul is ez a bonmot ötlik föl.

Az elviselhetetlen oroszországi télben 1943 januárjában-februárjában a Don kanyarulataiban lévő, az értelmetlen parancsra kitartó, majd a visszavonuló német csapatok védőpajzsát alkotó magyar és nem magyar honvédek és munka.

Bár a koronavírus-járvány hál’ istennek Romániában is lecsengett, egyik „szövődményétől” – társadalmi, nem pedig egészségügyi értelemben – képtelenek vagyunk szabadulni.

A bukaresti illetékesek most biztosan büszkék, hiszen rövid idő alatt beérett a román és a bolgár Schengen-csatlakozással szembeni osztrák vétó miatt Ausztriával, illetve az osztrák cégekkel szemben kirobbantott és táplált hisztériakampány gyümölcse.

FÓRUM – Valamikor a nyár derekán ütötte meg a fülemet a szívhang „hangja” egy közbeszéd közelében, ahol néhány fiatalasszony róla beszélt. Ki ilyet, ki olyat mondott.

BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – A Magyar Értelmező Kéziszótár a cím fogalmát így határozza meg: „Elhunyt személy érdemeit méltató cikk vagy beszéd.” 

BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Október végén az erdélyi magyar közösség szomorú megdöbbenéssel értesült arról, hogy az új év beköszöntével megszűnik – többedmagával együtt – az egyetlen magyar nyelvű romániai országos napilap, a Krónika nyomtatott formája.

BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Emlékszem, gyerekkoromban nagyszüleimnél rengeteg újságot lapoztam, többnyire a nagybetűs címeket olvastam át, és az újságban látható fotók érdekeltek.

BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – A friss kávé illatára kikelsz az ágyból, beleszürcsölsz a csészédbe, és fellapozod az újságot... akarom mondani telefonod, merthogy a nyomtatott sajtó korszakának számomra most vége. Egy korszak, amit imádtam.

BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Tizenhét éves krónikás pályafutásom egyik legszívszorítóbb emléke, amikor egy régi elbocsátáshullám közepette a lapterjesztő elénk állt, és azt mondta: jó-jó, de mi lesz azzal a vak bácsival, akinek felolvastuk az egész újságot?!

BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Gyertyagyújtással kezdődött a történet, legalábbis számomra. 

BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Kisiskolás koromban találkoztam először a Krónika napilappal, amikor egyik napról a másikra reggelente a Bihari Napló mellett ez az újság is megjelent a postaládában. 

BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Nehéz pontosan, röviden körülhatárolni, mit is jelentett krónikásnak lenni, azaz a 23 éven keresztül nyomtatásban megjelenő országos közéleti napilap szerkesztőjeként, újságírójaként 17 éven át tartozni a közösséghez. 

BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Miért dolgozol a Krónikánál? – tették fel nekem sokszor a kérdést az elmúlt tizennyolc és fél évben. A válasz minden egyes alkalommal ez volt: a csapat miatt, a világ legjobb hangulatú munkaközössége miatt.

BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Előrebocsátom, mielőtt valamelyik szemfüles kolléga magyarítaná, hogy szándékosan használtam a print kifejezést: nemcsak a Krónikától, globális világunkban magától a nyomtatott sajtótól búcsúzunk.