Egy új faj van kialakulóban, a falun lakó városiak faja, akik nem tudják megkülönböztetni a növények magvait, ügyetlenül tartják kezükben a kaszát, nem kapálják a földet (mert állítólag fáj neki), internetről tanulják a kertészkedést, mulcsoznak, centisre nyírják a füvet, és csak azért ültetnek palántákat, facsemetéket, hogy eldicsekedhessenek velük valamelyik közösségi oldalon.

Megpróbálnak beilleszkedni egy olyan helyen, ahol a környezettudatos élet soha nem volt tudatos, csupán a mindennapi betevőért való küzdelmet nevezik egyszerűen Életnek, ahol az őshonosak a gumicsizmát azért húzzák fel, mert nagy a sár, nem pedig egy jó fotó kedvéért. A város fullasztó zsúfoltságából szabadulni kívánó emberek vágya ez az idilli falusi élet, vagyis inkább annak illúziója.

Jönnek, látnak, de vajon győznek e? Köztes állapot, örökös purgatórium, itt vagyunk és ott is, ugyanakkor itt sem és ott sem igazán. A régi közeget nem akarjuk, az újat nem ismerjük, mindazonáltal büszkék vagyunk arra, hogy tettünk egy nagy lépést egyéni szabadságunk felé, amelyre mindig is vágytunk.

Amikor valaki a városból faluba költözik, nem válik automatikusan paraszttá. Gyorsan hozzáteszem, hogy jelen esetben, a paraszt alatt a vidéki életmódot folytató, nem pedig a műveletlen, civilizált viselkedésre képtelen embert értem, mert sajnálatos módon van ennek a szónak egy ilyen negatív konnotációja, de ahogyan egyik volt tanárom ezt találóan megjegyezte, nem az a paraszt aki paraszt, hanem az a paraszt, aki paraszt (zárójel bezárva.)

A kommunista diktatúra az urbanizációt szorgalmazta, falvakat romboltak le az elvtársak, az ott lakókat beköltöztették a városba. Egy betonrengeteg lett a szó szerint is szűk környezetük, egy kis szürke kuckó az otthonuk. Beskatulyáztak testet, lelket, munkásosztály névre hallgatott az új társadalmi réteg. Munkást faragni a parasztból – ez volt a cél.

Arra viszont kényesen vigyáztak, hogy a prolinak ne legyen túl nagy élet- és mozgástere, ne lásson túl sokat a világból, tegye a dolgát, ne vágyjon nagyobb szabadságra egy felvonulással egybekötött grillezős majálisnál, vagy egy fekete-tengeri nyaralásnál. Tegye a dolgát, ne gondolkozzon, nézze meg a propagandahíradót, aztán feküdjön le és aludjon. Akkoriban előkelőbb státusz volt városinak lenni, mint falusinak. A pártpropaganda gondoskodott erről is. Városi személyivel előnyökhöz jutott az emberfia, kapott gázt, bezinutalványt, több lisztet, olajat, vajat, cukrot, kenyeret, néha még narancsot is osztottak a központi „alimentárában.”

A „módszerváltás” után aztán minden megváltozott. A városban továbbra sem találták meg a szabadságukat az arra vágyó emberek. Ráadásul az előny (amit addig élveztek, és immár a falusinak is kijutott) lassan hátránnyá kezdett válni. A kapitalista struktúrában a város egyre csak terjeszkedik, a népesség növekedésével mégis csökkenti az életteret, felfalja az embert testestül-lelkestül.

Visszavágytunk a gyökerekhez. Elkezdtük keresni azt, ami valamikor a miénk volt, visszakövetelni azokat az értékeket, amelyeket az elvárosiasodás következtében már-már lenéztünk, legalábbis lesajnáltunk. Itt kezdődött és máig tart a második fázis, amikor a „németből” behozott Volkswagenünkkel néha elugrunk az ősökhöz az IGAZI falura, a hamis faluból, amit már majdnem felzabált a nagyváros, és ahol élni kiváltság.

Itt állunk hát a sárból felkapott Mucsajon, nincs itt semmi látnivaló, se szupermarket, se patika, a kommunista időkre hajazó kocsmákban vásároljuk meg a kenyeret, cukrot, szappant, villanykörtét, satöbbit, amiket még az olcsó italok mellé kiraktak a polcokra. Próbálunk új életet, új közösséget teremteni magunknak, mivel a régit már apáink is elfelejtették. És akkor újra a kérdés:

Integrálódunk, alkalmazkodunk az új környezethez, vagy összefogunk mi, a „jöttmentek” és alkotunk egy olyan miniközösséget, amelyben elfogadjuk a már említett köztes állapotot, vagy új, gyökértelen hagyományokat teremtünk? Vagy is-is?

Nincsenek válaszaink, élünk bele a vidéki létbe. Vágunk disznót, de nem mi vágjuk, megkérünk rá valami „bennszülöttet”, nem tartunk tyúkokat, megvesszük a lidölben a csirkemellet. Nem szeretünk szántani, de aratni nagyon akarunk, és azt képzeljük, ha magunkra öltjük a helyi népviseletet, végre otthonra leltünk, pedig nem. Innen még hosszú az út. Az elfogadás és a befogadás között kb. Makó-Jeruzsálem a távolság.

Az ember, aki végül úgy dönt, hogy családostul falura költözik, ezekkel nem számol, első körben a maga és háza népe boldogságát keresi. Ezért nem érheti vád. De falun sem jó egyedül lenni. Így hát a hasonszőrű útkeresőkkel próbálunk valamiféle közösséget teremteni. Erre jó eszköz a marketing. Hazudjuk azt kifelé a világnak, hogy milyen jó itt, és máris jobban érezzük magunkat. Aztán majd csak lesz valami.

Amikor mi, a friss levegőre és a madárcsicsergésre vágyó városi értelmiségiek átlépjük a falu határát, máris világosabb lesz, fényt hoztunk a sötétségbe. Már puszta jelenlétünkkel is emeljük a színvonalat, aztán majd szép lassan feltesszük a térképre ezt a koszfészket, akárki meglássa. Kulturális eseményeket, koncerteket, fesztiválokat, tudományos konferenciákat szervezünk a magunk szórakoztatására és a „bennszülöttek” épülésére.

De gond egy szál se, miután rájövünk, hogy nincs itt semmi élnivaló, keresünk egy távolabbi falut, ahol még vannak méhek és madarak, friss levegő, napfelkelte, parkolóhely. És ahol előbb-utóbb aszfalt is lesz, hogy minél gyorsabban bejuthassunk a városba.

Vincze Gyula

A szerző lapunk volt munkatársa