Zöld gyepről a jégre

A több mint egy évtized elteltével megmosolyogtatóvá szépült örlődésem azok után jutott eszembe, hogy a székelyek győzelemre vezették Romániát Magyarország ellen a Bolzanóban zajló jégkorong-világbajnokságon.

Közismert, hogy a romániai válogatottat rendszerint túlnyomórészt magyar hokisok alkotják (ezért nem is nevezzük egyszerűen román válogatottnak). A legjobb kettőt a világelitbe repítő, az utolsót a harmadik vonalba kiejtő dél-tiroli divízió I/A vébén másfél tucatnyi erdélyi, székelyföldi születésű magyar jégkorongozó képviseli a kék-sárga-piros színeket. Rajtuk kívül egy finn és két orosz honosított játékos is ezt a címert viseli a mezén,

A bennmaradásért küzdő Románia így érte el a feljutásért harcoló Magyarországgal szemben szenzációszámba menő sikert. Amelynek sportértéke kimagasló, hiszen – bár a romániaiak két súlyos vereséggel kezdtek, és még nem garantált helyük megőrzése a második értékcsoportban – mégiscsak egy világszerte népszerű csapatsport rangos világbajnokságán született, esélytelenebbként nagy meglepetést okozva.

bár egy „magyar–román” válogatott összecsapás eleve különleges, startból „jó, pikáns téma”, az egyiken csupán egy sima meccsbeszámolót találni, újabb kettőre kattintva pedig semmi.

Mit lát Bukarest?

Köztük olyan híres bukaresti portál is, amely két éve – több más sajtóorgánummal együtt – óriási balhét kerekített, lavinát indított abból, hogy a ljubljanai, szintén divízió I/A vébén, a világelitbe jutott Magyarország és a kiesett Románia mérkőzése után (amelyet a piros-fehér-zöldek nyertek meg 4-2-re) a román válogatott egyes székely játékosai a magyar szurkolókkal közösen elénekelték a székely himnuszt.

Mint ismeretes, az ügy kormányzati szintekig jutott, az akkor még az RMDSZ-t is magában foglaló koalíció is veszélybe került. Emlékezetes Sorin Grindeanu akkori miniszterelnök-helyettes tőle szokatlan magyarellenes kirohanása: a székely hokisok cselekedete szerinte „Romániával, a románokkal és a trikolórral szembeni sértés, a tisztelet szégyenteljes hiánya” volt.

„Aki nem tiszteli Romániát, nincs mit keresnie a piros, sárga és kék színekben! Számunkra ezek a színek mindent jelentenek!” – írta a jelenleg szállításügyi miniszterként tevékenykedő szociáldemokrata politikus nacionalizmustól csöpögő bejegyzésében két évvel ezelőtt.

Itt vagyunk

Nem is ez a legnagyobb baj, hozzászokhattunk, hogy nem nekünk osztják ha kell, ha nem a vállveregetést, elismerést. Sokkal sajnálatosabb, hogy ma, a 21. században, 2024-ben sem számíthatunk megértésre a vezető bukaresti vagy helyi román politikusok részéről.

Mely bő évszázada markánsan elkülönül, teljesen más közeget zúdított a nyakunkra, és amelyben sokáig legfőbb képességünk, eredményünk az volt, hogy túléltünk. Ezt mi sem bizonyítja jobban: itt ülök, ezt írom, és garantáltan nem magamnak, hiszen nálam többen elolvassák.

Sőt véleményem szerint az is kijelenthető, hogy túlléptünk a túlélési harcon: nem vadásznak-űznek a hétköznapokban, a gyermekeink jóval szabadabban élhetik meg magyarságukat, önmagukat, mint mondjuk az én generációm a századforduló környékén, a Funarok, Vadim Tudorok Erdélyében, Romániájában. Igen, persze most is akadnak vérlázító nyilvános magyarellenes kirohanások, leleplezett bántalmazások, most is van AUR – de a hétköznapi többségi emberek életét már nem itatja át olyannyira ez a „magyarkérdés”, mint mondjuk 20-30 évvel ezelőtt.

Ami jó ideje nem csak a Romániává válásban merül ki: az elmúlt évtizedekben olyannyira felgyorsult a világ, hogy csak kapkodjuk a fejünket, és azon vesszük észre magunkat, hogy a megoldatlan vagy érthetetlen problémáink halmaza egyre inkább hasonlít a román szomszéd, sőt a Németbe kivándorolt unokatestvér vagy akár a multinknál szintén távmunkázó amerikai kolléga gondrakásához is.

Még akkor is, ha sokan lemorzsolódtak közülünk, beolvadtak, elhúztak. Ez mindig benne van a pakliban. De azért száz év után is egymillióan lenni – szerintem nem kismiska, nem bakfitty.

Mindent elbír a szülőföld

Ezeknek az embereknek javarésze már érti, mi az a szűkebb-tágabb szülőföld. Lehet, nem fogalmazták meg maguknak, de érzik, tudják, és aszerint építik-szépítik életüket. Én sem raktam össze sokáig, de miután véletlenül sarokba szorítva éreztem magamat, rájöttem, hogy igen, azt hiszem, tudom. Persze nehéz szavakba önteni, de visszatérve a meccses emlékhez: azért buzdítom románul a kedvenc csapatomat, mert

Feri bárónk alapította 1945-ben, akkor, amikor már látni lehetett, hogy mindent elvesznek tőle. De véghez vitte álmát, egy teljesen új, elkeserítő, embertelen keretrendszerben. És az alkotása túlélte a legnehezebb időket is. Eleinte nagyrészt magyar játékosoknak köszönhetően, akik rúgták a bőrt háborútól, országtól, kommunizmustól, diktatúrától függetlenül. Ennek volt részese nézőként, szurkolóként nagyapám és apám is, és amikor engem is kivittek a meccsre, akkor nem az számított, ki milyen nyelven üvölt, hanem a csapat, az számított, a csapat, amelyik a miénk, az enyém, elődeimé, utódaimé, azoké, akik itt éltek, élnek és élni fognak.

Közben több száz kilométerrel odébb, Székelyföldön a jégkorong vitt mindent, olyannyira, hogy a kis régió szinte a teljes romániai bajnokságot ellátta, ellátja tehetséges játékosokkal, nem is beszélve a Magyarországon szerencsét próbálókról. Nem véletlen, hogy országos szinten innen kerülnek ki a legjobbak: és ha már van ország, akkor van válogatott is. Ez pedig nálunk a román, a romániai.

Na most ha én a legjobb vagyok valahol, akkor természetesen ez egyrészt megtiszteltetés, másrészt visszaigazolás, hogy jól csinálom, harmadrészt óriási elégtétel is. Ezért büszke a székely hokis – vagy bármelyik más sportágban brillírozó erdélyi magyar –, hogy magára húzhatja országa, történetesen Románia válogatott mezét.

Ő közben ugyanaz marad: székely, magyar, „civilben”, más sportágban minden bizonnyal a magyar válogatottak szurkolója, de aki ha kell, mindent belead román színekben, akár Magyarország válogatottja ellen is.

Éppen azért lehet könnyű megvalósítani ezt – ha kell, felvenni a román címeres mezt is, vagy a másik bolzanói példa: magyar mezben örülni Románia győzelmének –, mert tudjuk, mi kik vagyunk és mit akarunk.

A politika is választhat

Ha meg elégedetlenek vagyunk, akkor például a közösségi képviselet szintjén egyre óvatosabban bánjunk a megmaradásunkat veszélyeztető „külső tényezők” felnagyításával, kirakatba állításával, a román állam démonizálásával, mely mindent „megmagyaráz”: ő a hibás és kész. Mert sokan, egyre többen, főleg a digitális világban felnőtt fiatal generáció, egyszerűen nem fogják megérteni, mégis miről beszélünk.

Ma az erdélyi magyar közösség bizalmat érdemel, életerős, tenni akaró felnőtteket megillető hozzáállást, hiszen évtizedek óta bizonyítja: megvan a politikai érettsége ahhoz, hogy ott legyen, amikor kell. A mozgósítás persze elengedhetetlen, de a valóban létező problémákat szorongás- és dühnövelő politikai pasztillák helyett inkább pozitív példák, önerőből és közösségi szinten véghez vihető megoldások felsorakoztatásával kellene megközelíteni. Nem kell itt feleslegesen riogatni, hiszen elégszer bebizonyítottuk már: itthon vagyunk.