Nos, jelen állás szerint az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Szövetség ott folytatja, ahol abba sem hagyta. Mi több, a héten a két pártnak sikerült elérnie, hogy megint ne legyen jó érzés váradinak, biharinak lenni. Azt sem túlzás kijelenteni: szekunder szégyenérzet lett úrrá rajtam a viselkedésük miatt.

Az egész akkor vált gyanússá, amikor az EMSZ élőláncot hirdetett a magyar összefogás érdekében Nagyvárad központjába – hiszen egyértelmű, hogy ha érdemi, az összefogás irányába mutató tárgyalások zajlottak volna a két párt között, akkor nem lenne szükség arra, hogy az emberek utcára szólításával próbáljanak nyomást gyakorolni az RMDSZ-re egy koalíciós lista összeállítása érdekében. A gyanú hamar beigazolódott, amikor az RMDSZ váratlanul, két nappal az élőlánc előtt „kulturális rendezvényt” jelentett be – az EMSZ székházának, illetve a párt mentorának számító Tőkés László irodájának otthont adó Kálvin utcába.

A kulturálisnak hirdetett, de valójában a békebeli, a haragosok bosszantását szolgáló macskazene-koncerteket idéző rendezvényen aztán látványos politikai performansz zajlott: az RMDSZ több szervezettel, köztük a pedagógusszövetséggel, a Magyar Ifjúsági Értekezlettel és az EMSZ-ből kivált Kulcsár-Terza József-féle új párttal is a nyílt színen írt alá együttműködési szerződést, amely iránt a két váradi püspök – a római katolikus és a református – írásos üzenetben fejezte ki a támogatását.

Majd a koalíció helyett látványosan felkínáltak az EMSZ-nek is egy helyet az RMDSZ-listán.

Az akció természetesen az RMDSZ kommunikációs trükkje: valójában a klientúrájához tartozó, tőle függő szervezetek képviselőivel írt alá „megállapodást”, vagyis nettó RMDSZ-listáról van szó. (A pedagógusszövetség nevében az RMDSZ egyik megyei tanácsosa látta el kézjegyével a megállapodást…) Ezzel azt a látszatot próbálta kelteni, hogy jóformán teljes a magyar összefogás, amelyből csak az EMSZ lóg ki, hogy ezzel hozza kényszerhelyzetbe a rivális pártot. (Az egyházak támogatása annak tudható be, hogy az egyházi vezetők személyes szimpátiából vagy érdekből nem középen állva szemlélik a magyar pártok közötti rivalizálást).

A Kulcsár-Terza József-féle Magyar Polgári Erő (kis kulisszatitok: a jelentőségét és súlyát talán jelzi, hogy bár szakmám miatt az átlagosnál talán valamivel tájékozottabb vagyok a politikai életben, a vezércikk írásakor bizony utána kellett néznem, hogy pontosan hogy is hívják az új törpepártot) sem lóg ki a sorból. A párt kapcsán nehezen tudom elhessegetni a gondolatot, hogy az erdélyi magyar közösségnek nagyjából annyi szüksége van rá, mint műholdnak a biciklipumpára.

Az RMDSZ-nek viszont annál inkább.

Nem más ugyanis, mint egy revolverpárt, amellyel az RMDSZ revolverezheti a komolyabb ellenfélnek tartott EMSZ-t, és csökkentheti annak súlyát. Nem véletlen, hogy az RMDSZ központi vezetősége igyekezett jelezni: az EMSZ-ből frissen kivált pártot egyenrangúnak tekinti a másik alakulattal, ezért külön együttműködési megállapodást kötött vele. Mindezt a párt valós mérete és súlya aligha indokolná – igaz, ha belegondolunk, három tagja biztosan van: Kulcsár, Terza és József. A pártelnök számára kitűnő a deal: bejutó helyet kap az RMDSZ képviselőházi listáján, cserében részt vesz az EMSZ gyengítését célzó akciókban – mint például a múlt pénteki nagyváradi színjáték. Közben pedig a párt Biharban gyakorlatilag nem is létezik.

Vagyis egy újabb, Szabó Ödön-féle nyilvános előadásról van szó, amely azokat a „daliás” időket idézi, amikor az RMDSZ jelenlegi képviselője és bihari ügyvezető elnöke megafonnal próbálta túlkiabálni annak a demonstrációnak a résztvevőit, amelyen a nagyváradi utcanevek botrányos magyar fordításaival szembesítették az RMDSZ helyi erőit.

A magyar pártok közötti rivalizálás az utóbbi években alaposan elfajult Biharban. Ennek az oka minden bizonnyal az, hogy Váradon és a megyében az átlagosnál nagyobb támogatottsággal bír a Néppártból lett EMSZ. Ami egyrészt annak tudható be, hogy sokan elégedetlenek a bihari RMDSZ elmúlt évtizedekben nyújtott teljesítményével – nem kevesen gondolják úgy, hogy Bihar megye sok tekintetben RMDSZ-sújtotta övezetnek tekinthető –, de a Nagyváradon élő, és az RMDSZ-t következetesen bíráló Tőkés László még mindig meglevő tekintélye is közre játszik benne.

Olybá tűnik, mintha mindkét oldal vezetője személyes ügyként kezelné a versengést. Különösen Szabó Ödön az, aki mintha egyfajta küldetésnek tekintené, hogy az ellenfelet ne csupán legyőzze a politikai versenyben, de meg is semmisítse, és meg is alázza. Ennek a része az is, hogy azzal mószerolták az EMSZ-t: a „magyarfaló” váradi expolgármester, jelenlegi megyei önkormányzati elnök Ilie Bolojannal és a liberálisokkal szövetkezik – miközben ők maguk Bolojanék semmivel sem kevésbé soviniszta bukaresti főnökeivel éppen kormánykoalíciót alkottak. Ez azért enyhén szólva is ezres szintű gesztus a száz fokos cringe-mérőn.

Amúgy az EMSZ sem állt sokkal nívósabban a témához, mint az RMDSZ. A vasárnapra a váradi és bihari magyar összefogás érdekében meghirdetett élőlánc nyugodtan szerepelhetne a „pótcselekvés” címszó illusztrációjaként az értelmező szótárban. Még jó, hogy arra nem kérték meg a résztvevőket, hogy dömpert vagy csattogós lepkét is vigyenek magukkal, mert akkor határozottan kiscsoportos szintű megmozdulás lett volna – így legalább megüti a középső csoport nívóját.

Az EMSZ politikájáról – amely abban merül ki, hogy ha már az RMDSZ és Bolojan között gyakorlatilag engesztelhetetlen az ellenszenv, ők viszont, ha már nem jutottak be a helyi közgyűlésbe, ezt kihasználva a helyi liberális párti erős ember révén bizonyos tanácsadói posztokat töltenek be a váradi városházán és a megyeházán – bebizonyosodott: apró, szimbolikus gesztusokon (mint a város központi hídjának Szent Lászlóról való elnevezése vagy a város legendás építésze, Rimanóczy Károly szobrának felavatása) túl nemigen várhatunk reális, a magyar közösség életminőségét és megmaradási esélyeit javító intézkedéseket. Az évek óta ígért magyar ügyintéző ablakot nem hozták létre a városházán, az önkormányzati intézmények nem vagy alig kommunikálnak magyarul, és nem kerültek ki a magyar történelmi utcaneveket tartalmazó utcanévtáblák – egy-két tájékoztató felirat ugyan van, de a kettő nem ugyanaz.

Vagyis egyértelmű: ahhoz, hogy érdemi intézkedések történjenek, a magyar közösségnek megkerülhetetlennek kell lennie, és döntéshozatali pozícióba kell kerülnie. Úgyhogy ez most nem a viták és a marakodás ideje. Hanem a megegyezésé és a kompromisszumé. Alapesetben érthető lenne, hogy mindkét párt a számára előnyös elképzelést – az RMDSZ az egy befutó helyet a listáján, az EMSZ a koalíciót, amely több jelöltje számára jelenthet mandátumot – próbálja keresztülvinni. Most azonban nagyobb a tét annál, hogy a pártérdekek miatt vesztegessék az időt.

Tény ami tény: az, hogy az RMDSZ egy hellyel „jutalmazná” az EMSZ-t olyan helyzetben, amikor megfelelő mozgósítás esetén a magyar közösség nagyjából két képviselővel többet juttathatna be a nagyváradi közgyűlésbe a jelenlegi négy helyett, meglehetősen méltánytalan. Már csak azért is, mert sokan vannak, akik semmiképpen sem szavaznának egy tisztán RMDSZ-listára, márpedig az RMDSZ-szel nem szimpatizálókat egy „kegyelempozíció” sem igazán lenne képes mozgósítani az tulipános listán. Másrészről az RMDSZ is mondhatja, hogy ő a nagyobb párt – a magyarok mintegy háromnegyede voksolt rá legutóbb –, ezért jogában áll a feltételeket diktálni.

Ha viszont a dilemmát a pártoknak nem sikerül feloldaniuk, akkor forduljanak azokhoz, akikről ez az egész szól: a magyar választópolgárokhoz. Már amúgy is rég meg kellett volna szervezni egy közvélemény-kutatást, amelyen meg kellett volna kérdezni a bihari magyarokat: egypárti listát akarnak, vagy koalíciót? Ezt talán még most sem lenne késő: egy hét alatt le lehetne bonyolítani egy reprezentatív közvélemény-kutatást a magyarok körében, amelyen nem manipulatív, hanem a helyzetet és a lehetőségeket egyértelműen felvázoló kérdésekkel ki lehet deríteni, hogy mit szeretne a többség.

Az RMDSZ-nek és az EMSZ-nek pedig ennek szellemében kellene a folytatásról döntenie. (Igaz, azért komoly illúziókat nem táplálok annak kapcsán, hogy tényleg kíváncsiak lennének az emberek véleményére). Ha azonban még ebben a helyzetben sem lesznek képesek túllépni a személyes ambíciókon, és mégsem sikerül megállapodásra jutnia a két pártnak, a váradi, bihari magyar közösségnek érdemes lennie elgondolkodnia azon, hogy a választásoktól való távolmaradással büntesse őket.

Elvégre hogyan akarják képviselni a magyarok érdekeit, ha még ennyire sem képesek azon közösségért, amelynek a voksaira ácsingóznak?