Az elnökválasztás lebonyolításával megbízott orosz hatóságok is bizonyították profizmusukat, hiszen ahhoz képest, hogy véletlenül akár már hónapokkal ezelőtt is nyilvánosságra hozhatták volna az elmúlt vasárnap megtartott választás végeredményét, tényleg csak urnazárás után tették meg.

Ráadásul önuralmuk is irigylésre méltó, a rekordrészvételről és a Putyin minden eddiginél nagyobb arányú győzelméről szóló bejelentések közepette mindvégig komolyak maradtak, és egyszer sem törtek ki hangos nevetésben. (Bár ez talán a várható retorziók miatti aggodalomnak is betudható).

A „megmérettetés” kapcsán egyértelműen kijelenthető: köze sem volt azokhoz a demokratikus választásokhoz, amelyeket az elmúlt évtizedekben már mi is megszokhattunk itt, Közép-Európában.

Azokat az ellenjelölteket, akik esetében akár csak a legkisebb mertékben is fölmerült a gyanú, hogy valódi ellenzéki álláspontot képviselnek, és a kampány során legitim módon, nyilvánosan megkérdőjelezhették volna a putyini irányvonalat, elővigyázatosságból ilyen-olyan mondvacsinált bürokratikus okokra hivatkozva már jó korán kiiktatták, és elindulni sem engedték.

Vagy – Alekszej Navalnij esetében – gondoskodtak róla, hogy börtönben haljon meg.

(Bár a halála fölött szemforgatva lamentáló „haladó” erők arról jóindulatúan megfeledkeztek, hogy a most mintademokrataként emlegetett Navalnij korábban virtigli neonáci szólamokat hangoztatott, és jobbról előzte Putyint, az is tény, hogy egy magát demokratikusnak nevező országban egy ellenzéki politikus bebörtönzése, illetve a rácsok mögötti „halálba segítése” elfogadhatatlan. Vagyis ez is bizonyítja, hogy Oroszország már rég nem demokrácia).

Mindettől eltekintve azonban van egy apró, mégis zavaró tény: tetszik vagy sem, színjáték vagy sem, Putyin még legalább hat évig Oroszország élén marad. Jelen állás szerint ugyanis kihívója nincs, és esély sincs arra, hogy megjelenjen. Ráadásul a tömeges elégedetlenségnek sincsenek jelei az uralmával szemben.

Az ellenzékieket és a megdöntésére irányuló külföldi kísérleteket árgus szemmel követik,

és amíg az emberek viszonylagos jóléte nem sérül, illetve folytatódik az offenzíva, és sikerül a nemzeti büszkeségüket is legyezni az ukrajnai hadszíntéren az ukránok és a Nyugat fölött aratott győzelmek híreivel, addig belső, spontán mozgalom nem is igen várható.

Mindezek fényében nem véletlen, hogy Putyin többek között az ukrajnai háború céljainak megvalósítását nevezte egyik legfőbb prioritásának. És máris beigazolta két héttel ezelőtti jóslatunkat, miszerint a nyugati háborús retorika, a NATO-csapatok Ukrajnába vezénylésének Emmanuel Macron francia elnök által meglebegtetett lehetősége csak megerősíti abbéli eltökéltségében, hogy minél nyugatabbra tolja az orosz befolyás határát.

Ennek és az elmúlt napok orosz területre történt betöréseinek hatására ugyanis bejelentette, hogy a cél egy olyan biztonsági övezet, pufferzóna létrehozása Ukrajnában, amely azt szolgálja, hogy az ukrán fegyverek ne érhessék el Oroszországot.

Ez akármekkora lehet – ha csak a rövid vagy közepes hatótávolságú rakéták hatósugaráról van szó, akkor is mintegy 150-200 kilométeres sávról lehet szó. Ha viszont Németország végül a Leopard harckocsik esetéhez hasonlóan megtörik a nyomás alatt, és előbb-utóbb Taurus rakétákat is szállít Kijevnek – amelyek akár Moszkvát is elérhetik –, akkor még nagyobb távról is szó lehet.

Vagyis még az is megtörténhet, hogy Moszkva arra gyúr, hogy a biztonsági zóna nyugati határa nagyjából a mai lengyel-ukrán határ közelében húzódjon.

Ennek megakadályozása jelenleg nehezen leküzdhető feladatnak tűnik, bár az oroszok által az ukránok ellen kiépített Szurovikin-vonal mintájára Kelet-Ukrajnában most kiépülő „Zelenszkij-vonal” talán megakaszthatja az előrenyomulást.

Bár ez nem csupán a fegyvereken múlik. Ha Ukrajna minden eddig megígért támogatást megkapna, egy tételben akkor is egyre nagyobb hiány mutatkozna: az élőerőben. Magyarán: az oroszok által folytatott attríciós háború nem csupán a településeket, az ukrán fegyvereket és infrastruktúrát pusztítja, hanem a katonákat is. Akik helyett egyre nehezebb újabbakat találni, hiszen a tavalyi ellentámadás kudarca nyomán egyre kevesebb ukrán látja úgy, hogy érdemes kockáztatnia az életét egy egyre kilátástalanabb háborúban.

De igazából a helyzet az, hogy a fegyverek sem állnak korlátlan mennyiségben rendelkezése. Miközben a hadigazdaságra átállt Oroszország a koreai és iráni import mellett egyre jobban felpörgeti a lőszer- és dróngyártást, valamint a manőverező rakéták előállítását, addig az Ukrajnát támogató nyugati országok jó része még mindig nem pörgette fel saját gyártási kapacitásait kellő mértékben. A fölösnek tartott fegyvereket pedig már átadták – miközben a jelenlegi geopolitikai helyzetben ott tartunk, hogy lassan nincs is olyan, hogy fölösleges fegyver, hiszen az orosz fegyverkezés és harctéri előrenyomulás, illetve az Irán és proxyjai, illetve Észak-Korea, valamint Kína jelentette kockázat miatt a rendelkezésre álló eszközöket az elrettentés szolgálatába kell állítani.

Mindeközben az EP-választási kampány lázában égő európai politikusok egy része Emmanuel Macronnal az élen a háborús részvétel témájának legitimálásával próbálja megingott pozícióit erősíteni.

Közben kétséges, hogy Macron, ez a parfümillatú, rózsaszín plüss zsebnapóleon tényleg felmérte-e, milyen hatással járna, ha a NATO-csapatok hivatalosan, harcoló félként jelennének meg az ukrajnai hadszíntéren.

Ezúton segítenénk: az már világháború lenne, egy atomháború kockázatával.

Ráadásul az eddigiek alapján nagyon úgy tűnik, hogy a hangzatos szónoklatokon túl, miszerint Oroszországnak veszítenie, Ukrajnának pedig győznie kell, nincs elképzelés, nincs stratégia arra vonatkozóan, hogy ezt hogyan valósítanák meg. Igaz, ha volna, eszközök amúgy sem nagyon lennének a megvalósítására.

Közben pedig annak is fönnáll az esélye, hogy az Egyesült Államok előbb-utóbb Európa helyett inkább a csendes-óceáni problémái orvoslására koncentrál, vagyis az öreg kontinens országainak jórészt saját hatáskörben kell szembenézniük a fennálló kihívásokkal.

Ezért nem lehet elégszer ceterum censeo alapon elmondani: a NATO és az EU tagállamainak is a legfontosabb prioritásaik közé kell felvenniük a haderő fejlesztését, a fegyverkezést és a katonák minél hatékonyabb kiképzését, nehogy azzal szembesüljünk, hogy egy német főtörzs a haladó ideológiai képzés nyomán akadémiai székfoglalót tarthat gendertudományokból, egy szakasz taktikai vezetése a harctéren viszont már leküzdhetetlen kihívást jelent számára.

Persze a fő prioritás az elrettentés, annak megakadályozása, hogy az oroszok meg merjenek támadni egy NATO-tagállamot, nem a minden áron való háborús részvétel. A háborúval ugyanis csak az abból kimaradók nyernének, bár Kína számára sem jönne jól, ha az egyik fő felvevőpiaca és az egyik legfontosabb energiaforrása lenullázná egymást. Talán ezért is lenne értelmesebb békésebb hangvételt megütni Pekinggel szemben, még ha tudjuk is: Kína arra készül, hogy elfoglalja a szerinte őt megillető helyet az első vonalbeli globális szereplők között. Peking ugyanis jelenleg jóval nagyobb befolyást képes gyakorolni Putyinra, mint a Nyugat.

Arra a Putyinra, aki – mint korábban már jeleztük – a jelenlegi állás szerint még évekig áll Oroszország élén. Így tetszik vagy sem, vele kell valahogy zöld ágra vergődni Ukrajna ügyében és a Nyugat, illetve Moszkva közötti viszonyt illetően.

Tény persze, hogy nem könnyű úgy megtalálni az eszközöket az orosz terjeszkedés megakadályozására, hogy közben elkerüljük a közvetlen háborút – és lehetőleg a hidegháborút is – a NATO és Oroszország között.

De mindannyiunk közös érdeke, hogy sikerüljön.