• Vélemény

Hamarosan a világ urai lehetünk. Legalábbis a mozikban, egy amerikai horroradó ugyanis interaktív filmet forgatott. Ez azon az elven működik, hogy a néző jegyvásárláskor megadja a telefonszámát a pénztárnál, a kulcsjelenetekben pedig a főszereplő fölhívja valamelyik megadott számot – hogy melyiket, azt számítógép sorsolja ki –, és a szerencsés kiválasztott az előre megadott lehetőségek közül választva, egy hangfelismerő rendszer segítségével maga...

Persze sokat lehet nyafogni, és keresni a megannyi hátsó szándékot (elsősorban politikait), hogy kinek állt érdekében kiszivárogtatni a Cătălin Voicu szenátor módszereit, ügyes-bajos dolgait sorjázó jegyzőkönyveket. Joggal bocsátkozhatnánk eszmefuttatásokba arról, mennyire káros a hazai sajtó által alkalmazott, a gyanúsítottból rögtön bűnöst fabrikáló előítélkezés, a nyilvános médialincselés, és hogy milyen jól jött mindez a gazdasági válság és...

A sör nem ital, a medve nem játék, Victor Ponta pedig nem szociáldemokrata – egészíthetjük ki a közismert székely szólást a Szociáldemokrata Párt fiatal elnökének a maroshévízi magyarellenes nagygyűlésen tett kijelentései nyomán.

Ha érezzük, hogy valami nincs rendben az életünkkel, általában valamilyen kúrába kezdünk. Az életmód-terápia általában kimerül egy napiprogram-készítéssel, amit betartva hamarosan rájössz, hogy valami apró dolgot egyszerűen elhanyagoltál az utóbbi időben, ami felborította az egész testi-lelki harmóniád. Ha így van, hamarosan visszakapod életkedved, s mehet minden tovább.

„Az alkotmányt nem vitatni, hanem alkalmazni kell!” – jelentette ki Emil Boc miniszterelnök biztosítván a hazai közvéleményt, hogy ő sem rosszabb román, mint Corneliu Vadim Tudor vagy Victor Ponta; ő sem engedi, hogy a magyar nyelv valaha is hivatalossá váljék Romániában.

A minap igencsak elgondolkodtató előadáson vettem részt, és nem mintha nem írtam volna már róla, de úgy vélem, a téma megér még egy misét. Már nem egyébért, de úgy gondolom, mindannyian felelősek vagyunk a környezetünkért, és erről sosem lehet eleget beszélni.

Roppant nehéz vitába szállni a különböző román civil szervezetek és politikai alakulatok képviselőinek hét végi maroshévízi nagygyűlésén elhangzott kijelentéseivel. Sziszifuszi munkának tűnik érveket felsorakoztatni olyan alapállással szemben, amely évszázados sérelmeken alapuló előítéletek – megkockáztatom: gyűlölet – alapján utasítja vissza egy nemzeti kisebbség jogát kultúrája ápolásához, anyanyelve használatához, az önrendelkezéshez.

Agyoninformatizált világ a mai, tartják a kutatók. Egy lépést sem tehetünk anélkül, hogy a nagy testvér ne tudna róla. Nem lehet elmenekülni, elbújni, mert még azok is megtalálnak, akik nem is keresnek. Ez ellen az átlagember látszólag semmit sem kíván tenni, sőt halad a korral, hiszen több szolgáltatónál is bérel telefonvonalat, internetet köttet be, még az alsónadrágja méretét is nyilvánossá teszi. Nem így egy Iaşi megyei asszony, aki még a rokonaival...

Mintha el sem telt volna azóta húsz év. Az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom óta nem hogy arra nem sikerült fényt deríteni, hogy kik állnak a magyarokat és a románokat polgárháború közeli helyzetbe taszító provokáció mögött, de még az eseményekkel kapcsolatos diskurzus is alig változott.

Ha valaki nem tudná, a helyzet a következő: Romániában be van tiltva a történelem. Ha valaki a nyílt utcán történelmi kérdésekkel mer foglalkozni, számíthat arra, hogy a hatósági szervek bekísérik a legközelebbi rendőrőrsre, ahol számot kell adnia deviáns magatartásáról. Hogy miből következtettem erre? Nos, március 15-én Kolozsvárott az ünnepi megemlékezések részeként történelmi rendezvényt szervezett volna a helyi diákszervezet, amelynek keretében...

Lehet-e felszólításra szeretni, nevetni, megrendülni, esetleg büszkének lenni? A kérdés Traian Băsescu magyarokhoz intézett március 15-i üzenete kapcsán merül fel. Az államfő rokonszenvvel közelített a magyar büszkeséghez, de úgy vélekedett, hogy a romániai magyaroknak a román állampolgárságukra is büszkéknek kellene lenniük. Aligha képzelhető el, hogy e köszöntő hatására az erdélyi magyarok széles tömegeit árasztja el az állampolgári büszkeség, a...

A Körös-parti szomorúfüzek. Az út menti jegenyék. Az Ezredévi Emléktér vadgesztenyefái, amelyekről úgy hullnak a fehér-rózsaszín pillék júniusban, mintha hóvihar kerekedett volna a ballagó diákok búcsúztatására. Az a szinte üvöltően erős illat, ami a belváros kis utcácskáit néhány napra parfümbolttá változtatja, amikor virágzanak a hársak.

Az Új Magyar Gárda Székely Szakaszának újbóli kolozsvári fellépése túllép az alkotmány biztosította szabad gyülekezési és véleménynyilvánítási kereteken. Nem az árpádsávos zászló miatt, merthiszen tudvalevő, hogy az egyik legrégibb magyar jelképről van szó.

Néha nagyon rá tudok csodálkozni a világra, milyen híven be tudja tartani a baljóslatokat. Ha egy nagyobb befektetés előtt áll a józan ember, mindig részletesen átgondolja minden lehetőség előnyeit, hátrányait, valamint a nagyon rossz következményeket, amiknek megvalósulására azonban kevés esélyt lát. Mégis, az utóbbi pár évben három olyan esetet is fel tudok sorolni, amelynek következményei a lehető legrosszabbul sültek el.

A ’48-as eszméről, a nemzeti ébredésről, a márciusi ifjakról, a Nemzeti dalról, a Tizenkét pontról kellene most. Hogy miért március 15. a legszentebb ünnepe a magyarnak, akire egy egész világ felnézett 162 évvel ezelőtt, és vett példát haza- és szabadságszeretetből.

Mondják, aki hatalmat, pozíciót kap a kezébe, annak előbb vagy utóbb a fejébe is száll a dicsőség. Ez nem jelenti azt, hogy minden alkalommal meg is érdemli a babérkoszorút, hiszen ha megkapja, úgyis a paprikás krumpliba aprítja vasárnaponként, és amint elfogy, újra kéri. Kéri, és nem kiérdemli.

A hétvégi Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés résztvevői sokat tettek azért, hogy a magyar nyelv hivatalossá tételéről szóló határozatukkal még az eddiginél is szalonképtelenebbé tegyék az óhajtott célokat a román közvélemény szemében.

„Ma déli egy órakor nagypapa lettem” – szólt be Messengeren (internetes kommunikációs eszköz) Pali, kedves, régi osztálytársam úgy kb. egy hónappal ezelőtt valamikor éjfél környékén. Megvallom őszintén, az első gondolatom az volt, tévedésből landolt nálam az üzenet, emiatt néhány pillanatig válaszra sem méltattam.