2010. április 19., 09:562010. április 19., 09:56
Emlékezzünk picit vissza a Romániában húsz évvel ezelőtt végigsöpört forradalom vérzivataros időszakára, amikor Erdély városainak utcáin románok és magyarok ölelkeztek össze, és nevezték egymást testvérnek a közös ellenség, a népnyúzó diktátor eltávolításának, a szabadság eljövetelének hírére. Talán Marosvásárhely fekete márciusa, talán a kisebbségekkel szembeni örökös gyanakvás továbbéltetése a bűnös abban, hogy az 1989-ben kicsírázott megbékélés nem igazán tudott szárba szökkenni, és a nemzetiségek közötti szolidaritás megnyilvánulására egyre kevesebbszer találunk példát azóta. Meglehet, a „mi” hasonlatunk kissé torz, ellenben tény, hogy az elmúlt évtizedekben bizony kevésszer kecsegtetett nagyobb remény a lengyel–orosz ellentétek elsimítására, a két nép közötti megbékélés megteremtésére, mint Lech Kaczynski tragikus oroszországi halála nyomán.
Sokatmondó például, hogy a két évvel ezelőtt beiktatott Dmitrij Medvegyev orosz elnök tegnap, a lengyel államfő temetése alkalmából látogatott először Lengyelországba (repülőgéppel, ami az európai légtérzár ismeretében rendkívüli, mondhatni hősies gesztus), egyetértve abban Donald Tusk kormányfővel, hogy a gyász egyesítette a lengyel és az orosz népet. Azt a két népet, amelynek emlékezetébe immár kétszeresen beleírta magát Katyn neve, azé az elátkozott helyé, ahol hetven évvel ezelőtt Lengyelország akkori, most pedig a harmadik köztársaság elitje pusztult el. Egy, a moszkvai politikával következetesen kemény államelnök elmúlása oda vezetett, hogy moszkvai polgárok gyertyát gyújtanak a lengyel áldozatok emlékére, sőt az orosz társadalom mintha kezdene más szemmel nézni arra a katyni mészárlásra, amelyet a lengyel történelemkönyvek „ugyanazon a lapon” emlegetnek, mint a magyarok Mohácsot vagy a Don-kanyart. Hogy a lélektani áttörésen túl mennyire vezet majd politikai közeledéshez az újkori katyni tragédia, azt most még roppant nehéz megjósolni, viszont fennáll a remény, hogy Lech Kaczynski tragédiája nyomán a múltbeli orosz–lengyel ellentéteket is békévé oldja az emlékezés.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.