2010. április 22., 10:052010. április 22., 10:05
Mint zsenge koromban, amikor huszadszor sétáltam el „véletlenül” a bálványozott férfi törzskocsmája előtt, hátha meglátom, s egyszer csak nagy lendülettel kivágódott, majdnem lesodort a lábamról, én mélyvörösen hebegtem, és az sem adott felmentést, hogy a rajongott férfiegyed hullarészeg volt. Bár az évekkel az önbizalom is növekszik, vastagszik a páncél, elmarad a pirulás.
Azért az utózavar még mindig nagyot üt, amikor a szeme alatt fekete monoklit viselő inkább-ismerős-mint-barátnak, akkor még szerintem hetyke-vagányan megjegyeztem, hogy „jól elvert az urad”, és a zavart hallgatásból, félrenézésből rájöttem, hogy tényleg. Ha a pénztárnál derül ki, hogy nem elég a pénzem, az már csak unalmas banál, már rá se rántok a mögöttem állók morgolódására, szemükbe nézve hurcolom vissza mindazt, amire nem futotta, kihívó nézésem azt üzeni, az vesse rám az első követ... Egyre ritkábbak szerencsére az igazi kínos pillanatok, mert gondosan ügyelek arra, hogy a színházban kikapcsoljam a telefonomat. Már-már elbizakodtam, amikor sikerült belesodornom saját magamat egy olyan igazi kínos sztoriba, ami miatt majd jó sokáig feszenghetek önmagam előtt. Bankautomata előtt vártam a soromra, a parkolóban két tizenéves cigány kislány tökmagozott unott arccal. Majd az egyik, oda sem nézve, kinyitotta a mellette levő autó ajtóját, és benyúlt.
Egyszer egy részeg bácsi esdekelve könyörgött, hogy hagyjam már békén, amikor félóráig próbáltam felráncigálni a földről, hogy nehogy felfázzon. Ez jutott eszembe, amikor azon gondolkodtam, szóljak vagy inkább mégse, beavatkozzak, vagy tegyek úgy, mintha nem láttam volna semmit. Szóltam. Rossz döntés volt. Mit csinálsz, kérdeztem, mentségemre nem támadó éllel. Apukáékkal vagyunk, mondta a kislány, és akkor már én is láttam, hogy a műszerfal felett a nagy halom tökmag után nyúlt. Bocsánat, rebegtem, de akkor már égett bennem, hogy bután belesétáltam az annyira elítélt előítélet kelepcéjébe, és hogy ez mennyire kínos.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.