• Vélemény

Repedezik a magyarellenesség újabb kis gömböce. Székely hokisokat, focistákat, szurkolókat, minisztereket és még Magyarország elnökét is bekapta a hirtelen fellángolt román nacionalista telhetetlenség. 

A román kormány illetékeseinek a menekültek százezreit az országra zúdító ukrajnai háború, az egyre jobban pörgő infláció közepette ismét csak kérlelhetetlen precizitással sikerült eltalálniuk, mi jelenti a legnagyobb veszélyt Romániára nézve.

Nem múlik el hét, hogy ne lebegtetne meg a tanügyminiszter vagy valamelyik fontos pozícióban lévő döntéshozó egy-egy újabb, az oktatást érintő tervet vagy ötletet.

Novák Katalin magyar államfő látogatása Kolozsváron és a dél-erdélyi szórványban új színfoltot hozott az erdélyi magyarság életébe.

Bár úgy tűnhetett, hogy az Ukrajna elleni orosz támadás miatt semlegességét feladni szándékozó Finnország és Svédország NATO-csatlakozása könnyed sétagalopp lesz, a két skandináv állam felvétele előtt most mégis akadályok tornyosulnak.

A marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium éveken át húzódó kálváriája helyi szinten, de hűen jelképezi azt, ami az utóbbi harminc évben Romániában, Erdélyben történik magyar–román viszonylatban.

Nem először az az érzésünk, hogy a kormány ötletelései nyomán a valóságtól elrugaszkodott vagy arra egyenesen fittyet hányó tervek, elképzelések születnek Romániában. Íme egy friss példa.

Bár annak idején hangos értetlenkedés és tiltakozás övezte bizonyos körökben Magyarország 2019-ben hozott döntését, miszerint nem vesz részt az Eurovíziós Dalfesztiválon, az idő végül Budapestet igazolta.

Botrány a magyar–román jégkorongmeccsen! – harsogta a bukaresti sajtó azt követően, hogy a vasárnapi mérkőzés után a román válogatott magyar, székelyföldi tagjai hallgatták, és talán énekelték is a magyar és a székely himnuszt.

Súlyos vádakkal illette Alexandru Nistor, a Román Jégkorongszövetség (FRHG) főtitkára a válogatottat, szerinte annak székely tagjai szándékosan veszítettek a Magyarország elleni világbajnoki mérkőzésen.

Kis túlzással rettegek a csapatjátékokban azoktól a sorshúzásoktól, amelyek lehetőséget adnak bármilyen szintű magyar–román összecsapásra.

Székelyföld nem létezik, Bukovina létezik. Székelyföldnek nem lehet himnusza, Bukovinának lehet.

Egyre gyakrabban hangzik el, hogy gyors ütemben öregszenek a társadalmak, ami Európa-szerte – így persze nálunk is – többszörös kihívást jelent. Mint minden nagyívű változás esetében, az okok nyilván igencsak összetettek, szerteágazóak.

Feszült várakozás előzte meg az orosz elnök győzelemnapi beszédét, a nemzetközi közvélemény egy ideje azt találgatta, vajon mi lesz az a nagy horderejű bejelentés, amellyel Vlagyimir Putyin előrukkol a náci Németország fölötti diadal évfordulóján.

Nemrég Brassó egyik lakónegyedében jártam, és bizony nagy segítség volt a Barcaság fővárosát elkerülő körgyűrű, ami jelentősen megkönnyítette a dolgomat: úti célom eléréséhez nem kellett végigkocsikáznom a nagyváros utcáin.

Úgy tűnik, hogy az orosz döntéshozók alaposan elszámolták magukat stratégiai szempontból, amikor az Ukrajna elleni invázióról döntöttek.

Reménykedtek, s mi velük együtt reménykedtünk. A kárpátaljai magyarok többsége őszintén bízott abban, hogy szülőföldjük nem válik célponttá. Az emberek a legtragikusabb helyzetben is próbálják valahogy a megnyugtatót, a jót keresni.

„Amikor fiai megnőttek, a király kinyitotta a palota kapuját, és így szólt hozzájuk: megéltetek lassan kétszer tíz esztendőt, menjetek, lássatok világot, boldoguljatok immár az én segítségem nélkül” .