A kijelentés akár igaz is lehet, de rögtön tegyük hozzá a politikusaink által elhallgatott tényt, hogy hasonló illúzióban az Európai Unióval kapcsolatban se ringassuk magunkat. A 70 éve megalakult Magyar Autonóm Tartomány története kapcsán érdemes erről elgondolkodni.

Nem hiszem, hogy az erdélyi magyarság egy részét oroszbarátsággal lehetne megvádolni amiatt, hogy a közösségi oldalak hozzászólásaiban kétségbe vonják az eddigi autonómiaküzdelem eredményességét, amely a rendszerváltás óta nem tud kézzelfogható sikert felmutatni. Nyilván, erdélyi magyar részről is sok ebben az emberi gyarlóság, de ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, ki itt a fő bűnös.

Egy olyan román nemzetállammal állunk szemben, amelynek az 1989-es decemberi rendszerváltás óta létrejött román pártjai mind magyarellenesek.

Az elmúlt 32 esztendőben csak azokban a rövid időszakokban nem gyaláztak bennünket a vezető román politikusok, amikor szükségük volt a magyar képviselet támogatására, vagy kirakatnak kellettünk a multikulturális Románia nyugat-európai vagy tengeren túli népszerűsítésére. Ezt a fajta ,,multikulturalizmust” nyelte le Brüsszel és Washington, mint kacsa a nokedlit, innentől fogva autonómiaküzdelmünk megfeneklett, és jó esetben a távoli jövő ködébe vész.

A romániai magyarság többsége tisztában van ezzel. Az emberek saját vérmérsékletük szerint adnak hangot véleményüknek a közösségi oldalakon. Miután az Európai Bizottság átverte az erdélyi magyarságot – ahogyan a többi, Európában élő, őshonos nemzeti kisebbséget is – a tőlünk indult két európai polgári kezdeményezés elbuktatásával, nem kell azon csodálkozni, ha az emberek egyre kevésbé bíznak Brüsszelben. A jövőjükkel elégedetlen erdélyi magyarok töprengenek, gondolkodnak, próbálnak olvasni a világ történéseiből: hogyan lehetne a zsigerileg magyarellenes román nemzetállamot megváltoztatni?

Van, akinek mentőötletként Oroszország jut eszébe olyan apropó kapcsán, hogy az egykori Szovjetunió nyomására jött létre 1952. szeptemberében – maholnap hetven esztendeje –, az utóbbi száz esztendő egyetlen működő erdélyi magyar autonómiája, a Magyar Autonóm Tartomány.

Az ,,autonóm Székelyföldet” az 1960-ban bevezetett átalakítások után az 1968-as megyésítéssel Ceaușescu számolta fel. A kommunista fogantatású önrendelkezés előzményeihez hozzátartozik az 1944 őszén Erdélybe bevonuló szovjet hadsereg katonai közigazgatása, amely több ezer magyarnak mentette meg az életét azzal, hogy átmeneti időszakra kiparancsolta a román adminisztrációt Erdélyből, így a gyilkolászó Maniu-gárdisták nem tudták megismételni az Avram Iancu és társai által véghezvitt 1848–49-es nagy méretű vérfürdőt Erdély magyarok lakta településein.

A kommunista Szovjetunió ránk kényszerített embertelen rendszerével nyilván nem jelenthetett életképes alternatívát az erdélyi magyarok számára sem. De a román nemzetállami törekvésekhez képest abban az időben a szovjet ajánlat jobbnak bizonyult, mint a totális román elnyomás.

A Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének körülményei is bizonyítják, hogy Romániát sem diktatúrában, sem demokráciában nem lehetett rávenni arra, hogy önszántából garantálja a területén élő őshonos nemzeti közösségek kollektív jogait. Minden időben igyekeztek kijátszani a magyarság követeléseit, közellenségként beállítva törekvéseinket. Most Oroszország háborúját akarják összemosni az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseivel, hadd higgye a világ, hogy nem az erdélyi magyarság, nem a Székelyföld valós igényéről van szó, hanem Moszkva érdekeiről.

A 20. század elejének híres politikusától, gróf Klebelsberg Kunótól származik az a mondás, hogy „eszmények nélkül nem lehet élni, illúziókban nem szabad élni”. Bízzuk a jövőre, hogy illúziók dolgában kinek lesz igaza.