Egy nem is olyan régi kimutatás szerint az erdélyi magyar hírfogyasztó a kastély és a medve szavakkal böngészett a legtöbbet a sajtó által bemutatott történések között, ami azt jelenti, hogy a kastélyok világának sikerült felvenni a versenyt a bulvársztorik egyik legújabb válfajával is, ami nem kis teljesítmény. A román médiát is megérintette a téma, s miután a televíziókban nagy nézettségi mutatókat produkáltak a kastélyos beszámolók, azok állandósultak a hírfolyamokban. Ma egy-egy kiruccanás vagy hosszabb szabadság keretében trendinek számít ellátogatni valamelyik erdélyi kastélyhoz, kúriához, még akkor is, ha az alig van látogatható állapotban. Az sem véletlen, hogy az utóbbi időben egyre több önkormányzat akar kastélytulajdonossá válni.

Erdély több száz kastélyának, illetve kúriájának legújabb kori történetét három lényeges fejezet határozza meg. Az első nyilvánvalóan a restitúció folyamata, amely – minden ellentmondásával együtt – megadta az esélyt a jövőnek. Olykor komoly jogi küzdelmek árán, de az egykori tulajdonosok vagy azok leszármazottainak túlnyomó többsége újra birtokba vehette államosított tulajdonukat. Fontos itt megjegyezni, hogy a visszaszolgáltatás mintegy másfél évtizeddel ezelőtt hirtelen megtorpant, bár a törvények változatlanok maradtak. Ha valakinek kételyei lennének a titkosszolgálatok által kevésbé ellenőrzött bukaresti sajtószegmensben sokszor párhuzamos, háttér-, esetleg mélyállamnak nevezett befolyásról, akkor felteheti a kérdést: miként lehet az, hogy egyik pillanatról a másikra a román jogállam, igazságszolgáltatás mondvacsinált, izzadságszagú indokokra hivatkozva kezdi el gáncsolni az elkobzott magyar vagyonok restitúcióját, helyenként pedig visszaállamosítási akciókat kezdeményez erre vonatkozó nyilvános politikai döntések, jogszabályi változtatások nélkül?

A lényeg mégiscsak az: a restitúció révén sok, nagyon sok kastély, kúria került vissza egykori tulajdonosa kezébe. Itt következik a második lényegi fejezet, éspedig a felújítás kálváriája. Bármennyire is uralja a közvélekedést a „gazdag arisztokraták”, a „pénzes kastélytulajdonosok” képe, a valóság egészen más. Családi történelmükhöz ragaszkodó, de a lelakott, félig lerombolt, minden egyes szegletében restaurálásra szoruló, a mai kényelmi igényektől idegen, terebélyes épületek újjávarázsolásához szükséges anyagiakkal nem rendelkező tulajdonosok igyekeznek szélmalomharcot vívni a számukra elsősorban lelki, elvi kérdést jelentő értékmentésért. Néhányuknak jelenthet váratlan mentőövet az uniós helyreállítási alapok Romániának szánt részéből érkező pályázati pénz, amely kevesebb mint négy év alatti teljes felújítást ígér, európai színvonalú turisztikai útvonalak létrehozásával párhuzamosan. Ez utóbbi terv körül is számos kérdőjel sorakozik még, a kiszámíthatatlan kivitelezéstől egészen a politikai környezet esetleges megváltozásának negatív következményéig.

A harmadik fejezet a fenntartásról, a hatékony működtetésről szól. Jelenleg ez az epizód nagyon kevés erdélyi kastélyt, kúriát érint, hiszen ennek feltétele a felújítás megvalósítása. Nem kis kihívásról van szó itt sem. Sok száz kastélyszállóra aligha van igény, úgy meg végképp nehéz optimista terveket szőni, hogy a legtöbb restaurálásra érkező pályázati pénz feltételként szabja meg a profitorientáltság többéves mellőzését. Mindezek ellenére már most vannak pozitív példák, egyfajta úttörés már ebben, az utolsó szakaszban is elkezdődött.

Egy-két helyen már olvashattunk arról, hogy Erdély vagy annak egyes kisebb régiói akár kelet-európai Loire-völgy mintájára formálhatják kastélyos, kúriás jövőjüket. Szépen hangzik, bár illúziógyártásban mindig jók voltunk. Egyelőre az is elég, ha egy valós erdélyi jövőkép körvonalazódik az épített örökség megmentése érdekében.