• Vélemény

Ma már csak azok kérdőjelezik meg a Székely Nemzeti Tanács legitimitását, akikkel a makacskodások miatt agyonbonyolított erdélyi politikai viszonyok szülte szánalmas érdekek mondatják ezt. Nem vitás, hogy a székelység közképviseleti testületének 2003-as megalakulásakor sokan tapsoltak, de legalább annyian tették fel a kérdést: értjük, hogy mit kell elérni, de mégis, hogyan?

Egy budapesti ismerősöm az ottani új kormánnyal kapcsolatban mondta 1990 májusában: az az egyetlen baj, hogy ezeket ismerem, a régiekről csak azt tudtam, hogy „jó” párttagok. Nem igazán értettem a morgolódását, különösen azért nem, mert akkor még nagyon hittem az „új időknek új dalaiban”, és inkább úgy vettem, hogy ez afféle „kötelező” értelmiségi fanyalgás.

Hogy az Európai Unió számára kényelmetlen, a prioritások listájának alsó felén elhelyezkedő kérdésnek számít a nemzeti kisebbségek problémája, az az elmúlt években többször is bebizonyosodott.

Tíz percre álltam meg a múltkoriban parkolójegy nélkül, de mivel nem volt olyan szerencsém, hogy a polgármesteri hivatal tarhálási ügynökei (értsd: parkolási felügyelet) ne épp akkor és ott portyázzanak, mire visszaértem a járgányhoz, nagy, piros bilincs ékeskedett a keréken.

A Hamásznak tegnap a fegyverszüneti feltételek elfogadására adott, 36 órás ultimátum jelzi: az izraeli vezetés megpróbál óvatosan lavírozni a Gázai övezetet uraló radikális szervezet ügyében.

A kultúra áru. A mostanra nekem is közhelynek hangzó mondatot az egyetemen kellett képbe álmodnunk valahogy, s akkor még, 19 évesen, tisztán és hittel, szinte felháborítónak tűnt ez a megszentségtelenítéssel felérő kijelentés.

Az Európai Unió 2014–2020 közötti időszakra vonatkozó költségvetés-tervezete körüli vita is arról árulkodik, hogy mennyire sebezhető a kontinens 27 tagállamát felölelő gazdasági-politikai szövetség, mekkora űr tátong Európa „nagy” és „kicsi” országainak érdekei között.

Azt ajánlom, ne nagyon bonyolódjunk szómagyarázatokba, mert a jogi csűrcsavarnak úgysem tudnánk a végére járni, hát még az eszén is túl?

A jelenlegi kormánypártok korábbi retorikája alapján bizonyosak lehettünk abban, hogy a magyarellenes hangulatkeltés előkelő szerepet kap majd a választási kampányban. Az utóbbi napokban azonban nem csupán a nagypolitikában, hanem alacsonyabb szinten, sőt a magát civilnek nevezhető szféra részéről is olyan megnyilvánulásokat tapasztalhattunk, amelyek már túllendítik az ügyet az egyszerű „kampánymagyarozás” szintjén.

Hol kampány van, ott kampány van. A tévében, a rádióban, az újságban, a közösségi hálón, a villamoson és az utcán. Na és a színházban.

Tudathasadásos állapotokat idéz az RMDSZ jelöltje, Markó Attila és az Erdélyi Magyar Néppárt által indított Sánta Imre közötti, parlamenti mandátumért zajló sepsiszentgyörgyi versenyfutás. A kettejük közötti választás azért roppant nehéz, mert az ő versengésük messze kiemelkedik a jó ideje többszínű romániai magyar politikai palettán.

Hányszor csalódtak már a derék állampolgárok, hogy a szavazatukat olyasvalakire adták, aki becsapta őket? De ennek vége! Végre elérkezett a pillanat, amikor az emberek mindent jóra fordíthatnak az életükben, ha megfelelő helyre ütik a pecsétet a szavazófülkében.

Ha a közvélemény-kutatások eredményeit vesszük alapul, egyértelmű, hogy a romániai társadalom tagjai számára mindenekelőtt az egzisztenciájukat érintő kérdések: a munkahely, a szociális problémák, az árak alakulása, egyszóval a megélhetési gondok jelentik a legnagyobb fejtörést.

Furcsánál furcsább önajánlásokat hallok a teljes gőzzel üzemelő kampányban: farkasok báránymezt, ártatlan barikák ordas álarcokat öltenek, egyik szidja a másikat, másik az egyiket, aztán egy svédcsavar, és immár közösen szidják a harmadikat, aki viszont tudomást sem vesz a szavaikról, mert neki egy negyedikkel van éppen komoly elszámolnivalója.

A román futball a romániai társadalom tükre. Csakhogy ezt a tükröt egy olyan média szűrőjén keresztül próbálják nekünk, nézőknek és szurkolóknak megmutatni, ami folyamatosan arról győzköd minket, hogy nem azt láttuk, amit láttunk, hogy nem a pályán történtek, hanem csupán azok értelmezése, megvitatása a fontos.

Valahogy úgy vagyunk mi, erdélyi magyarok a politikai képviselettel, mint az egyszeri papagáj, akinek gazdájára a Ceauşescu-érában Magyarországról jövet a vámos rádörrent: Elvámolnivalója van? – Nincs. – Mi van a csomagtartóban? – Papagájeledel. – Nyissa ki! (Delikvens kinyitja, a csomagtérben három zsák.

Eddigi retrorikáját tekintve csöppet sem meglepő Crin Antonescu PNL-elnök bejelentése, hogy a kormányzó balliberális szövetség célja a kétharmados parlamenti többség elérése, mivel így ki lehetne szorítani az RMDSZ-t – és így a magyar igényeket is – az alkotmánymódosításról szóló tárgyalásokról.

Az elnöki család tagjai kezdték, aztán elharapózott az egész államelnök körüli stábban a legudvariasabban halstratégiának nevezhető viselkedésmód: a legvilágosabb kérdésekre is mély hallgatással válaszolnak. Helyesbítek: minél világosabb a kérdés, annál kevesebb a válasz.