Csendre vágyom

Első mérgem után aztán hamar napirendre is tértem a dolog fölött, onnantól kezdve egy ideig én lettem az, aki a szüleim kedvéért eljátszottam, hogy hiszek a nagyszakállú létezésében. Persze ők is hamar átláttak a szitán, de a játékunkat ez nem rontotta el.

Amíg 25 évesen el nem költöztem otthonról, mindannyian ragaszkodtunk hozzá, hogy ez így legyen: december ötödikén csizma (vagy bakancs, aktuális korosztályom trendjeitől függően) az ablakba, diszkrét félrefordulás, csoki belecsempészése, meglepetés és öröm – mindenki részéről, mert egy idő után már nemcsak az én csizmámról volt szó, hanem az övékről is. Most a férjemmel ugyanígy űzzük ezt a játékot, és nem lesz ez másképp akkor sem, ha gyerekeink lesznek.

Sokan előszeretettel neveznek engem naivnak. A magam részéről azt gondolom, ez nem engem minősít, inkább a saját kiábrándultságukra igazolást kereső emberekről mond el sokat. December van. Hideg, korai sötétség, köd, egyre csúfuló választási kampánymarakodás. Legbelül valamiféle csodavárással – ki-ki hite és meggyőződése szerint várja, hogy holnap megteljen a csizmácskája édességgel, egy hét múlva az élete boldogsággal, karrierje sikerrel, vagy négy hét múlva a lelke valamilyen isteni fénnyel.

Koszorút készítünk, lakást díszítünk, gyertyát gyújtunk, akár még imádkozunk is. Sütünk, főzünk, takarítunk, mindenkinek megfelelünk, ajándékokra pénzt költünk, vagy épp elutasítjuk az ünnep anyagi oldalát, és csak csendben várakozunk. De leginkább csak keressük azt a belső megnyugvást, amiből egyre kevesebb van körülöttünk, mert a marakodás hangjai egyre élesebbek, egymás bántása, egymás lenézése, kinevetése, lebecsmérlése a divat most.

Azon kapom magam, hogy abban reménykedem, december 9-e után valami újra helyreáll, vége lesz annak, ami most van. Naiv gondolat? Biztosan az. De nem tudom elhinni, hogy valójában ilyenek vagyunk, mint amilyennek most mutatkozunk. Talán csak elvesztettünk valamit, de ha a kiabálás elhalkul, újra rábukkanunk – egymásra.