2012. december 04., 09:302012. december 04., 09:30
Első mérgem után aztán hamar napirendre is tértem a dolog fölött, onnantól kezdve egy ideig én lettem az, aki a szüleim kedvéért eljátszottam, hogy hiszek a nagyszakállú létezésében. Persze ők is hamar átláttak a szitán, de a játékunkat ez nem rontotta el.
Amíg 25 évesen el nem költöztem otthonról, mindannyian ragaszkodtunk hozzá, hogy ez így legyen: december ötödikén csizma (vagy bakancs, aktuális korosztályom trendjeitől függően) az ablakba, diszkrét félrefordulás, csoki belecsempészése, meglepetés és öröm – mindenki részéről, mert egy idő után már nemcsak az én csizmámról volt szó, hanem az övékről is. Most a férjemmel ugyanígy űzzük ezt a játékot, és nem lesz ez másképp akkor sem, ha gyerekeink lesznek.
Sokan előszeretettel neveznek engem naivnak. A magam részéről azt gondolom, ez nem engem minősít, inkább a saját kiábrándultságukra igazolást kereső emberekről mond el sokat. December van. Hideg, korai sötétség, köd, egyre csúfuló választási kampánymarakodás. Legbelül valamiféle csodavárással – ki-ki hite és meggyőződése szerint várja, hogy holnap megteljen a csizmácskája édességgel, egy hét múlva az élete boldogsággal, karrierje sikerrel, vagy négy hét múlva a lelke valamilyen isteni fénnyel.
Koszorút készítünk, lakást díszítünk, gyertyát gyújtunk, akár még imádkozunk is. Sütünk, főzünk, takarítunk, mindenkinek megfelelünk, ajándékokra pénzt költünk, vagy épp elutasítjuk az ünnep anyagi oldalát, és csak csendben várakozunk. De leginkább csak keressük azt a belső megnyugvást, amiből egyre kevesebb van körülöttünk, mert a marakodás hangjai egyre élesebbek, egymás bántása, egymás lenézése, kinevetése, lebecsmérlése a divat most.
Azon kapom magam, hogy abban reménykedem, december 9-e után valami újra helyreáll, vége lesz annak, ami most van. Naiv gondolat? Biztosan az. De nem tudom elhinni, hogy valójában ilyenek vagyunk, mint amilyennek most mutatkozunk. Talán csak elvesztettünk valamit, de ha a kiabálás elhalkul, újra rábukkanunk – egymásra.
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.