• Vélemény

Néhány éve figyelem a szomszéd falu közbirtokossága körül zajló eseményeket. Aki követi az írásaimat, az azt is tudhatja, hogy a legmesszebbmenő tárgyilagosságra törekvésem ellenére sem tudok azonosulni a magukat mindenképp kárvallottnak beállítókkal.

Adrian Severin európai parlamenti képviselő vitán felül szégyenteljessé sikeredett bukása egyaránt fontos tanulságokkal szolgál a politikai élet képviselői és a választópolgárok számára.

Nosztalgiázzunk. Úgy döntöttem, a helyi rádiózás pionírkorát idézem meg csak azért, hogy a végén jól beszólhassak.

Robert Fico, a szociáldemokratának mondott szlovákiai Smer párt elnöke bizonyára elégedetten csettint, ha meghallja, hogy példáját követve bukaresti elvtársai is úgy értelmezik a baloldali politizálást, hogy abba a nacionalista uszítás is belefér.

Rossz nyelvek szerint az utolsó csepp, ami elindította a tömegharag áramlását a Bastille felé Marie Antoinette királynénak arra a panaszra adott cinikus megjegyzése volt, hogy a népnek nincs kenyere.

Első hallásra leleményes, népszerű ötletnek tűnhet Sorin Blejnar határozata, hogy az Avram Iancu-bábut nyilvánosan felakasztó Csibi Barna csíkszeredai közhivatalnokot Avram Iancu hazájába küldje dolgozni.

Jólesik néha, ha a sok rosszul megírt híranyag, felfújt semmiség között találok egy-egy értelemdús beszámolót.

Nosztalgikus, a 90-es évek elejét idéző hangulatba kerülhetett az, aki belepillantott a román parlamentben szerdán este lezajlott eseményekbe.

Még szerencse, hogy Romániában korlátlan sajtószabadság uralkodik.

A Hargita megyei tanácselnök és a gyergyószentmiklósi polgármester közötti pingpongozás kísértetiesen hasonlít a korábban Székelyudvarhelyen tapasztalt iszapbirkózáshoz, illetve egy másik székelyföldi városban, Baróton a Borvíz útja elnevezésű terv körül kialakult egymásnak feszüléshez.

Régebb komoly villámcsődületet okozott, ha a városok utcáin megjelentek a dél-amerikai zenészek.

Rossz filmjelenetnek is simán beillik az a kép, amely Csibi Barna újabb csíkszeredai akciója láttán rajzolódik ki képzeletünkben.

Malacra bársonyköntöst! – buggyant ki belőlem önkéntelenül, amikor kedvenc kisvárosom főutcáin megláttam nemzeti ünnepünkön a kokárdával ékesített, jobbra-balra dőledező villanypóznákat.

A magyar nemzeti identitás szempontjából iránytűként szolgáló 1848–49-es szabadságharc évfordulójánál soha jobb alkalom nem kínálkozik eltöprengeni afölött, mi tesz nemzetivé egy kormányt.

Furcsa szerzet az ember: talán egyetlen élőlénynél sem mutatkozik akkora különbség a külcsín és a belbecs között, mint amilyenre a napokban újfent rácsodálkoztam hallván, hogy a mázsát jól meghaladó izomagyú félvilági alak, akit késelés miatt letartóztattak – fél a sötétben, és nem lehet bezárni, mert hátha holmi mumusok bújnak elő a zárka sarkából.

Miközben az új magyar alkotmány tervezete szerint az egységes magyar nemzet eszméjét is rögzítik majd az alaptörvényben, és a könnyített honosítás révén megnyílt az út afelé, hogy közjogilag is szorosabb kapcsolat létesüljön a nemzetrészek között, nálunk néhány helyen még a közelgő nemzeti ünnep is csupán újabb ürügy az acsarkodásra és a konfliktusgerjesztésre.

A minap Márai Sándor Füves könyvét olvasgattam. Azt írja többek között: „Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel, a meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és pusztulás teljes rendjébe. Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülről süketek a világ hangjai iránt.”

Ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy ha politikai-ideológiai alapú pótcselekvésről van szó, akkor az amúgy nehézkesen reagáló intézmények is meglepően olajozottan képesek működni.