Elektromos vándorzenészek

Kipakolták szebbnél szebb ékszereiket, lemezeiket, és élőben, autentikus hangszerekkel játszották el ősapáik dallamait. Hitelesen énekeltek a magasban szálló sasról és a vándorélet szépségeiről. Nem titkolták, fel kívánták hívni magukra a figyelmet, és ezzel némi pénzt is keresnének. Manapság ezeknek a gyerekei járnak hozzánk, és a legkisebb kisvárosba is eljutnak. Megosztják egymás közt a munka nehezét, és a zenekar fele az egyik sarokra áll, a másik pedig pár utcával odébb keres helyet magának. A produkcióhoz már nem szükséges a teljes zenekar jelenléte.

A zenei alapok lemezről szólnak, és ketten énekelnek, csörömpölnek rá. Amíg az egyikőjük a lejátszóval matat, addig a másik csörög valamivel, ne tűnjön fel a laikus nézőnek és hallgatónak, társa késik, mert megelőzi a technika. Egyelőre ez is jó a tömegnek, hiszen a cirkusz ingyen van. Közben lehet venni karkötőket, mert a többi ékszer az évek során lassan lemaradozott, és a bőröndök tetején felváltotta helyét a CD. Aki jól figyel, közben hallhatja, milyen eredeti hangot ad ki az ősi, indián áramfejlesztő, amely kicsit távolabb zabálja a folyamatosan dráguló gázolajat. A népes közönségben sok hajléktalan bulizik, akik a kabátujjukból néha beszippantanak egy kevéske kedélyjavítót. Nekik ez a karácsony, igazi partiarcok. Odább egy csoport színes ruhában ropja a táncot. Ők is nomádok, elődeik Indiából indultak, és most ők, az igazi indiánok találkoznak Kolumbusz tévedéseivel.

Ez mellesleg egyik felet sem zavarja, jól megférnek egymással szemben, sőt mintha valami titkos testvéri kötelék is lobogna közöttük. Nekünk, európaiaknak ezt nem olyan egyszerű megérteni, unos-untalan mást látunk a sorok között. Lemezeket sem vásárolunk, de nem azért, mert attól tartunk, adócsalással vádolnának az utcai üzletelés miatt. Egyszerűen nem kell, van a neten épp elég, és el sem tudjuk dönteni, melyik zenekar eredeti, és melyik ócska utánzat. Nincsen hozzá fülünk, nem úgy, mint a német mintára gyártott sramlihoz. A műfaj előadóinak koncertjein sportcsarnokokat vagyunk képesek megtölteni! Az nem sokat mond, hogy gépzenei alapokon nyugvó népi hangszerekkel adják elő a dél-amerikai zenét egy kelet-európai városban. Az sem sejtet sokat, hogy a város egyetlen nyilvános illemhelyének falát támasztva fújják a pánsípot, hátha a tavaszhozó istenség végre előbukkan a kanális csöndjéből.