• Vélemény

Lassan hagyománnyá válik, hogy januárban – ellensúlyozva az egy hónapos ünnepsorozat testi örömeit – némi erkölcsi szigorra hajazó akciókat tálal fel a (mindenkori) hatalom a (mindenkori) médiafogyasztó nagyközönségnek: a vámosok helikopteres lefülelése után eljött a rendõrség sora.

Mesterházy Attila, az MSZP elnöke bocsánatot kért, amiért a párt a kettős állampolgárság ellen kampányolt a 2004. december 5-i népszavazás előtt. Akár azt is mondhatnánk, hogy végül is jobb későn, mint soha, ahogy a kommunista MSZMP utódja a (vad)kapitalizmus egyik leghűbb hívévé vált, úgy a nemzeti kérdésekben eddig érzéketlen párt arra is rájöhetett, hogy egységes, 13–14 milliós magyar nemzetben gondolkodni nem feltétlenül egyenértékű a...

Hadat üzenne a bukaresti pénzügyminisztérium azon polgároknak, akik jelentős adótartozást halmoztak fel. Ez most nem amolyan sajtós blikkfang: a Daniel Chiţoiu miniszterelnök-helyettes – jegyezzük meg a nevét, e jeles férfiú még bizonyára sokra hivatott – vezette tárca felvetése szerint a hadsereget is be kellene vetni, hogy az adóellenőrökkel vállvetve hajtsák be a notórius adósok által felhalmozott tartozásokat.

Amúgy semmi gond nem lenne azzal, hogy a Magyar Szocialista Párt valamely tisztségviselője, netán országgyűlési képviselője Erdélybe látogat. Felelősségem és józan ítélőképességem teljes tudatában kijelentem tehát: a demokráciának, a véleménybeli és ideológiai sokszínűségnek ez a természetes, tartalmi velejárója.

Mostanában szökkent szárba a divat, hogy nosztalgiából különböző régebbi vagy még régebbi fotókat raknak fel a Facebookra. Ezzel még nem is volna semmi baj, ha látnám a finalitását.

Úgy hírlik, legalább egymillió uniós állampolgár támogató aláírásával elérhető, hogy Brüsszelben, Strasbourgban vagy Luxembourgban, a nyugati világ elefántcsonttornyaiban valamivel feljebb kerüljön a problémás ügyek poros paksamétájában az európai őshonos kisebbségek jogaiért harcolók követeléslistája.

Sokszor mérgelődöm amiatt, hogy a különféle intézmények, pártok és egyesületek nem értesítenek időben a programjaikról, lefelejtenek a levelezőlistáról, esetleg egy héttel később számolnak be a tevékenységükről, aztán persze én meg a többi újságíró kolléga a hibás, hogy nem jelentek meg a világrengető eseményen és véleményük a lapban.

Akár dicséretesnek is nevezhetnénk Eugen Nicolăescu tárcavezető kezdeményezését, amellyel látszólag rendezni kívánja a hazai egészségügyi rendszerben az állami és a magánszféra átláthatatlan viszonyát. Az elképzelésről azonban csak első hallásra tűnik úgy, hogy az ágazat jobbá tételét célozza, igazi szándéka ugyanis az, hogy növelje az állami bevételeket.

Melegen ajánlom a román szélsőjobbos szervezeteknek a történelmi személyiségek és a fontosabb események mielőbbi kanonizálását, valamint ezek alkotmányba való foglalását, mivel úgy néz ki, ügyük komoly veszélyben forog.

Hogyan lehet hatékonyabban küzdeni a rasszizmus ellen: utcai tüntetéssel vagy a hatóságok határozott fellépésével? Lehetnek olyan esetek, amikor egy, a közélet és a politikum, illetve a civil társadalom egészét lefedő megmozdulás indokolt, jelzendő az áldozatokkal való szolidaritást, de azért inkább az az üdvözlendő, ha az erre hivatott hatóságok teszik a dolgukat.

Nálunk felé a betegségnek mágikus ereje van: afféle honosított „szezám, tárulj”, amire megnyílnak a börtönkapuk, szétválnak a tülekedéssorok, kinyílnak a bugyellárisok, s csak az enyémhez hasonló szőrös szív zárul be megátalkodottan.

Ha más pozitív hozadéka nincs is az egyedülállóan ostoba román választási törvénynek, amelynek nyomán több mint száz fővel nőtt a parlament létszáma, legalább annyi haszna lett, hogy bekerült a közbeszédbe a honatyákat illető, gyakran felháborító összegű juttatások témája.

Válságos idők szokatlan megoldásokat követelnek, és úgy tűnik, Romániában mindig vannak olyanok, akik elég kreatívak ahhoz, hogy meghökkentő újdonságokkal álljanak elő. Most például új román exportcikkel ismerkedhet a világ: a szekus komcsival.

Ronda a foci nézők nélkül – Ciprian Marica román válogatott játékos megállapítása tökéletesen minősíti a zárt kapus magyar–román világbajnoki selejtezőt elrendelő FIFA-döntést.

Ki tudja, milyen régi időkből ered az a szokás, hogy az emberek az új év kezdetén fogadalmakat tesznek. Érthető, hogy az óesztendő vége felé mindenki számot vet magában, és eldönti, mit értékel sikerként és mit kudarcként az elmúlt tizenkét hónapban, ebből pedig logikusan adódik az is, hogy leszűri, mit szeretne változtatni.

Nincs könnyű dolga annak, aki ma arról próbál értekezni, hogy gazdasági szempontból milyen év vár Romániára. Ennek oka elsősorban az, hogy még javában készül az idei év állami költségvetése, körülötte pedig hatalmas a homály.

Visszatérni látszik az egykori gyakorlat, miszerint mindegy, ki mihez ért, vagy nem ért, ha jó pártkatona, akkor bármikor bárminek mesterévé üthető. Annak idején mindennek magasabb fokú értelemmel (?!) átgondolt alapja volt: a huszonhárom éve szitává lőtt pártfőtitkár nem óhajtotta, hogy egyesek – merő szakértelemre hivatkozva – túlságosan megvessék a lábukat valamilyen területen.

A történelem során számos kormány tekintette már gyereknek országa polgárait, és Romániában sem a néhány hete hatalomra került Ponta-kabinet az első, amely ostobának nézi a lakosokat.