Lassan nem túlzás kijelenteni, hogy Románia államformája nem köztársaság, hanem tragikomédia.
Így utólag egyáltalán nem tűnik rendkívülinek, hogy az év elején a román liberális kormány körömszakadtáig ragaszkodott önmaga megbuktatásához, és tálcán kínálta saját menesztését a baloldali többségű parlamentnek.
A fene gondolta volna, hogy egyszer még egy ordenáré, büdös szájú magyarellenes uszításért is köszönetet fogunk mondani. Ráadásul magának a román államfőnek.
A román közéletnek úgy kellett a „korszakalkotó felfedezés” Orbán Viktor magyar miniszterelnök dolgozószobájából, mint éhes embernek a falat kenyér.
Megmondom őszintén: sok jóra nem számítottam, amikor múlt csütörtökön az Európai Bizottsághoz fordultam, hogy megkíséreljem kikérni az álláspontját Klaus Iohannis román elnök magyarellenes ámokfutásáról.
A korlátozások immár sokadik hetében, amikor úgy tűnik, több európai ország – köztük Románia is – elkezdte a fokozatos lazítást, egyre inkább körvonalazódni látszik, hogy a globális vírusjárvány milyen szempontokból hozott eleddig példátlan léptékű rendkívüli állapotot a világba.
Románia fungáló államfőjének megdöbbentő, uszító, vérlázító állásfoglalása után sok minden nem lesz már a régi sem az országon belüli, sem az államközi román–magyar kapcsolatok tekintetében.
Amikor más országok vezetői azzal vannak elfoglalva, hogyan a legkisebb emberi és anyagi veszteséggel menedzseljék a koronavírus-járványt és a gazdaság leállítása miatt kialakult válságot, Románia elnöke gyűlöletet szít, uszít, megoszt.
Ilyen aljas húzással körül-belül egy éve, az úzvölgyi provokációk óta nem szembesültünk. Ám Klaus Johannis szerdai megnyilvánulása utóbbiakat is felülmúlja.
Egyáltalán nincsenek „valóságértési” problémái annak, aki úgy véli, hogy a világjárvány tombolása idején Magyarországgal kapcsolatban bizonyos körök által megfogalmazott folyamatos kritikák kimerítik a politikai boszorkányüldözés fogalmát.
Az embernek lassan az az érzése, hogy ha Romániának választania kellene, hogy Magyarország vagy a koronavírus szövetségese legyen, jóformán gondolkodás nélkül a koronavírus mellett döntene.
Aki szegény, az a legszegényebb – nem véletlenül jut eszembe József Attila verse, amely a 20. században több nemzedéknek volt a korrajza, amelyeket nehéz idők kényszerítettek nélkülözésre. Sorai közel száz évvel a megszületésük után is aktuálisak.
Magyarországtól még az életmentő támogatás sem kell egy önérzetes román hazafinak – ezt lehet leszűrni abból a hisztérikus reakcióból, ahogy egyes román körök fogadták a magyar kormány által Romániának küldött egészségügyi felszereléseket.
Kiegyensúlyozatlan légkörű mindennapjainknak, a bizonytalan horizontú járványhelyzetnek az is hozadéka, hogy sok tekintetben felerősödött és egyre erősödik bennünk a bizalmatlanság. Eleve bizalmatlanságot szül az, hogy nem tudni, a tünetmentesen járkálók közül ki vírushordozó.
Számos közszereplő megnyilvánulása, megnyilatkozása keltette fel a figyelmünket az elmúlt napokban. Mivel vitathatatlanul történelmi időket élünk, roppant tanulságos, hogy felelős tisztséget betöltő politikusok, közméltóságok, tudósok miként reagálnak a válsághelyzetre.
Megpezsdültek a ház körüli konyhakertek, de a mezőn is több területet van felszántva és bevetve, mint a korábbi években. Úgy tűnik, egyre több emberbe kezd visszatérni a termőföld iránti ösztön, amit az elmúlt egy-két évtized „jóléti társadalma” látványosan kiölt.
Több mint öt évnek kellett eltelnie hozzá, most viszont kijelenthető: Klaus Johannis román államfő hivatalba lépése óta először igazi államférfiként viselkedett, amikor megtorpedózta Marcel Vela belügyminiszter ámokfutását.
Amennyire abszurd, éppen annyira tipikusan romániai történet a németországi mezőgazdasági munkára igyekvő több tízezer hazai vendégmunkásé.
Látogatottsági adatok