Az évek során a legtöbb polgármester megtanulta, hogyan kell úgy tervezni a beruházásokat és a munkálatokat, hogy a mandátum négy éve alatt, ha nem is történik semmi, de a választások előtti hónapokban munkagépek lepjék el a települést, legyen por és zaj, legyen minél több aszfaltozás és szalagvágás. A helyi elöljáró megyei főnökeitől megerősítve adja elő tettének nagyszerűségét, és ecseteli, milyen megvalósítások várnak az emberekre a következő mandátumában is. Nem erdélyi magyar jellegzetesség ez, hiszen a román politikusoktól lestük el ezt is, akik harminc éve végighazudják négyéves mandátumukat, anélkül, hogy településük arculata megváltozna. Vannak persze kivételek, de ezek annyira ritkák, hogy két kezünkön megszámlálhatjuk, hány erdélyi település felel meg a 21. századi elvárásoknak.

Szülővárosom, Kolozsvár tökéletes példa arra, hogyan kell egy várost úgy vezetni, hogy valójában ne történjen semmi, de azt a semmit nagy megvalósításként adják el. Hogyan lehet egy felfestett biciklisávot és egy-egy újraaszfaltozott utcát korszakalkotó megvalósításként eladni, miközben a kocsiforgalomtól fulladozó város tehermentesítésére és terelőutak építésére évtizedek óta csak ígéretek vannak. A sokadjára újrázni kívánó nemzeti liberális polgármester épp olyan halovány, mint amilyen miniszterelnök volt.

A kisvárosokban és falvakban még tragikusabb a helyzet, mert ott biciklisávra sem futja. Illetve, lehet, hogy könnyebben és olcsóbban megoldható lenne, de ez nem akkora bumm a választók számára, hiszen amúgy is rozoga kerékpárokon furikáznak a nem túl forgalmas utcákon. Itt még mindig a csatornázás a nagy kérdés, mert harminc év nem volt elegendő megvalósítható tervek kidolgozására. Nem véletlen tehát, hogy ahol a beruházáshoz szükséges projekt és pénz összejött, a polgármester a kivitelezést az idei esztendőre halasztotta, hadd lássa a kisváros vagy a falu népe, hogy éjt nappallá téve dolgozik az emberekért.

A napokban Bihar és Szilágy megye több településén megfordultam, és meglepődve tapasztaltam, a koronavírus-járvány nem hátráltató tényező, annyi helyen folyik a munka. Aminek örülni kellene, ha nem tudnánk, mi áll a hátterében. A hegy alatti abrakolás tipikus példái ezek: nem lehet ennyi véletlen egybeesés a nyertes pályázatok körül, hogy szinte minden polgármester újraválasztásának évében táltosodjon meg és akarja megváltani települését.

Az önkormányzati rendszer kiszolgáltatottsága, a polgármesterekre nehezedő nyomás, és a korrupcióval átitatott ország ugyanakkor nem teszi vonzóvá a polgármesteri tisztséget. Az erdélyi magyar polgármesterek többségével rendelkező RMDSZ és az önkormányzatokban megerősödni akaró Erdélyi Magyar Néppárt és Magyar Polgári Párt szövetsége nincs könnyű helyzetben, amikor eredményt ígérő és jól eladható jelölteket keres. Az ügyes szakemberek – akiknek volna elképzelésük és tudásuk településük jövőjével kapcsolatban –, rendszerint elkerülik ezt a fajta tisztségviselést. Túl kockázatosnak tartják egy olyan országban politikai szerepet vállalni, ahol túl sokan lopnak ahhoz, hogy elszámoltatás esetén a becsületes embert is magával ne rántsa az igazságszolgáltatás. Sokan nem hisznek abban, hogy ez az ország megreformálható, így eleve távol tartják magukat a politikától.

Ez jelentősen leszűkíti azok körét, akik közül a pártok választhatnak. Ezzel magyarázható, hogy a mai polgármesterek zöme nem tud mit kezdeni településének gondjaival. Sem szakmai tudása, sem tapasztalata nincs hozzá, csak sodródik az árral. Az emberek azt látják, hogy a négyévente ismétlődő szalagvágások ellenére településükön semmi nem változik.