Das Wunder von München

Mindezek alapján talán sokak számára kissé túlzónak tűnhet a magyar válogatott szerda esti müncheni teljesítményét a müncheni csodaként emlegetni. Hiszen az Európa-bajnokság utolsó csoportmérkőzésén csupán 2-2-es döntetlenre futotta a németek ellen, ami azt jelentette, hogy Szalaiék két ponttal, két döntetlennel és egy vereséggel búcsúztak a kontinensviadaltól.

Csak hát érdemes ezt is tágabb összefüggéseiben megvizsgálni. Tegye fel ugyanis a kezét az, aki az Eb előtt nem fogadta volna el előre, hogy a torna halálcsoportjában a címvédő portugálok, a világbajnok franciák és a többszörös világ- és Európa-bajnok németek mellett még a pontszerzésre is esélytelennek tartott magyar nemzeti tizenegy két pontot szerez. Ez persze a továbbjutáshoz nem volt elég, de a válogatott tagjainak hozzáállása az, hogy mindent megtettek a jó eredményért, olyannyira, hogy a sokkal esélyesebbnek számító németeknek kellett kétszer is futniuk a döntetlen után, igazán figyelemre méltóvá avatja a teljesítményt.

Mint ahogy a három csoportmeccsen mutatott játékra sem igazán lehet panasz. A nyitómeccsen a portugálok ellen ugyan 84 percnyi jó játék után egy szerencsétlenül megpattant lövésből született gól után beleszaladtak a késbe – azt vélhetően még a legmegveszekedettebb Ronaldo-rajongók is elismerik, hogy a meccsen mutatott játék alapján semmiképpen sem ad reális képet a mérkőzésről a 3-0-ás vereség –, viszont a franciák elleni 1-1, illetve a németek elleni 2-2 elképesztő fegyvertény, hisz mindkét meccsen az ellenfélnek kellett az egyenlítésért hajtania.

Mert természetesen realisták vagyunk: a magyar válogatott kiscsapatnak számít, sem az egyéni képességek, sem a technikai tudás szintjén nem tartunk ott, hogy a sztárválogatottakkal egy lapon emlegethessék a csapatot. Mégis, a Marco Rossi szövetségi kapitány kidolgozta, és a játékosok által fegyelmezetten betartott zseniális taktika, a fizikai felkészültség és a csapategység két pontot eredményezett a futball óriásaival megmérkőző, outsidernek tartott magyar válogatott számára. Az persze már a riválisok erejét és értékét jelzi, hogy képesek voltak úgy taktikázni, és akkora nyomást helyezni az egyébként keményen és fegyelmezetten védekező piros-fehér-zöldekre, hogy végül sikerült ikszre menteniük a meccseket.

És persze azon is morfondírozhatunk, mi lett volna, ha az Eb-n részt vehet a legjobban jegyzett, igazi nemzetközi szintű tehetségnek tartott magyar sztárjátékos, Szoboszlai Dominik is, de mindez nem csökkenti a magyarok teljesítményének értékét. Fiola zseniális, higgadtan a rövid alsóba vágott találata, Szalai és Schäfer gyors letámadás utáni csodálatos fejesgóljai a már említett jó, a technikai hiányosságokat sok futással és masszív, fegyelmezett játékkal kompenzáló csapatteljesítménnyel együtt vélhetően nem csupán az alapból elfogult magyar szurkolók számára tették élvezetessé a meccseket. És azt is érdemes megemlíteni, hogy a németek elleni eredménnyel mi, magyarok védtük meg a szerdai napon Közép-Európa becsületét, hiszen aznap csúnyán, indokolatlanul nagy gólkülönbséggel elvéreztek a szlovákok, és a lengyelek is alulmaradtak az egyébként náluk semmivel sem jobb svédekkel szemben. Mindemellett persze elismeréssel adózhatunk a horvátoknak és a cseheknek is, akik viszont nem csupán a tisztes helytállással, hanem a legjobb 16 közé jutással jelzik: azért a mi tájainkon is űzik ezt a szép sportágat, és nem is olyan rosszul.

A magyar válogatott számára viszont az öt évvel ezelőtti nagyszerű kalanddal ellentétben most a csoportkörben ért véget az Eb-kaland, de szégyenkezni egy percig sem kell – az erőviszonyok ismeretében tényleg nem túlzás csodálatosnak nevezni a müncheni és a budapesti teljesítményt, amire méltán lehet büszke minden magyar, határon belül és kívül. És ami ismét csak jelzi: ha biztosítottak a körülmények – a hozzáértő szövetségi kapitánytól a megfelelő gazdasági és persze sportszakmai közegig –, akkor igenis van jelene és jövője a magyar labdarúgásnak. És hogy zárásként a szurkolók által öt éve a válogatott „himnuszává” avatott 90-es évekbeli diszkóslágert is felidézzük: ez az út itt most véget ért, de ha sikerül megtartani az eddigi irányt, a jelenlegi alapokra építkezve az igazi utazás csak most kezdődik.