Önmagában már ezt győzelemként könyvelhetik el a részvételi jogot kiharcoló olimpikonok, és tulajdonképpen az egész emberiség, hiszen ne feledjük, a szabályok betartása terén világbajnoknak számító japán hatóságok a startpisztoly eldördülése előtt többször fontolgatták az idei kiadás halasztását is.

Ebből a szempontból az „idén megszervezett tavalyi játékok” (amely hivatalosan 32., ténylegesen azonban a 29. újkori olimpia) máris minden idők egyik legsikeresebb nemzetközi sporteseményének tekinthető, pláne, ha örök érvényűnek tekintjük a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik alapítójának, Coubertin bárónak a tételét, miszerint nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Remek egyéni és csapatban nyújtott sportteljesítményeknek lehettünk eddig is tanúi, emellett pedig a nem kifejezetten sportélményekben is „gazdagnak” bizonyul a mostani ötkarikás játékok.

Sporttörténelmi pillanatként könyvelhetjük el azt is, hogy a súlyemelő új-zélandi Laurel Hubbard személyében először vehetett részt olimpián transznemű sportoló, aki férfiként született, versenyzett, majd nemváltását követően már a nők között szerepel. Tokióban háromszori sikertelen kísérletig jutott, ott befejeződött számára a megmérettetés. Ennyit az ő szerepléséről, a NOB viszont indulása engedélyezésével mindenképp leszerepelt, a sport, az egyenlő feltételek mellett vívott küzdelem szellemiségével megy ugyanis szembe, ha belemegyünk abba, hogy biológiailag férfinak született, a pubertáskoron keresztülment sportolók nőkkel versenyezhessenek. És itt elsősorban nem a genderideológia tarthatatlanságáról van szó, hanem egyszerűen arról a megcáfolhatatlan tényről, hogy Hubbard – és esetleg a többi, nem a biológiai neme szerinti indulási jogot kapó transznemű – jogosulatlan előnyökkel vehette fel a versenyt a nőkkel szemben.

No, és persze az „igazi” politika sem maradhatott ki az olimpiáról, valószínűleg sokat fogunk még hallani a hazája sportvezetői által hazaparancsolt, ezt azonban megtagadó fehérorosz atlétáról, akinek Lengyelország nyújt menedékjogot. (Kriszcina Cimanouszkaja kiállása, kiugrása remélhetőleg újabb szög a minszki diktatúra koporsójában).

Természetesen minden nemzet számára a saját sportolóinak szereplése a legfontosabb, és különösen így van ez a mi esetünkben, hiszen a magyarok közismerten olimpiacentrikusak. Örvendetes, hogy a hagyományosan „magyaros” sportágakban – úszás, vívás, kajak-kenu, birkózás – most is remek teljesítmények, eredmények születtek, a tegnapi éremesőnek különösen örülhettünk. Na, de hol van még a vége! Csapataink vízilabdában és kajak-kenuban is harcban állnak.

Viszont öreg hibát követnénk el, ha csak az érmet szerző sportolóink produkciójáról tennénk említést, és – megannyi fotelszurkolóhoz, kommenthuszárhoz hasonlóan – lesajnálnánk a halványabb teljesítményt nyújtó versenyzőinket. Tételesen azt a Hosszú Katinkát, akit tokiói gyenge eredményei miatt most sokan bírálnak, félresöpörve a korábban valamennyiünk számára nyújtott csodálatos pillanatokat, háromszoros olimpiai, kilencszeres világ- és tizenötszörös Európa-bajnoki címét. Holott sem a korábbi elsőségekről, sem pedig arról nem feledkezhetünk meg, hogy olimpikonnak lenni önmagában győzelem, kijutni egy (vagy több) olimpiára olyan teljesítmény, amelyre csak a legjobbak képesek, a játékokon pedig a legkiválóbbak léphetnek fel a dobogó legtetejére. A 4. vagy 10. helyezést elérő sportoló viszont képességei szerint ugyanúgy megtesz mindent a sikerért, mint a nála jobbak, ugyanúgy hajt a felkészülések, az edzőtáborok során, hetekre elszakadva a családjától.

Nem véletlen, hogy az érmet szerző magyar olimpikonok, köztük is a kőkemény Lőrincz Tamás birkózó (aki fivérével, Viktorral együtt örökre, aranybetűkkel írta be magát az egyetemes sport nagykönyvébe) tegnap arannyal a nyakában, könnyes szemmel a szeretteit emlegette elsőként, a sport, a felkészülés kedvéért ugyanis a velük töltött idő volt rövidebb. Éppen ezért ugyanúgy a mienk az aranyérmes Milák Kristóf, mint a korábbiakhoz képest gyengébb teljesítményt nyújtó Hosszú Katinka, erdélyi magyarokként pedig különösen büszkék lehetünk Incze Kriszta birkózó, Miklós Andrea síkfutó és Szőcs Bernadette asztaliteniszező kiemelkedő helyezést ugyan nem, ám tisztes helytállást érő versenyzésére.