Üdvözlünk mindenkit Trump új világrendjében!

Hogy Washington miért viselkedik így, arra több indok is lehet.

Az egyik az, hogy azért, mert megteheti: nem tartja egyenrangú, hasonló erőt képviselő partnernek a kontinens országait – még együttvéve sem.

Emlékezetes: Trump számos alkalommal kifogásolta, hogy az európai NATO-tagállamok nem tartják be a szövetség alapokmányának azon kitételét, amely értelmében legalább a GDP 2 százalékát kell védelemre költeni.

Azóta jelezte:

A másik ok a tágabb geopolitikai szándékokban keresendő.

Olybá tűnik, mintha az egyik jeles előd, Richard Nixon taktikáját alkalmazná, aki el akarta kerülni, hogy kétfrontos hidegháborút kelljen vívnia két hatalmas ellenfél, a Szovjetunió és Kína ellen, ezért az egyik, kevésbé ártalmasnak gondolthoz közeledni kezdett.

Akkor a Mao vezette Kínával normalizálta a kapcsolatokat, ami hozzájárult Moszkva meggyengüléséhez.

A kérdés az, hogy ha egyáltalán tényleg hajlandó leállítani a háborút, Vlagyimir Putyin orosz elnök mit kér az ukrajnai háború lezárásáért – már a megszállt ukrán területeken és Ukrajna NATO-csatlakozásának megtiltásán túlmenően.

Ráadásul a helyzet annyiban eltérő a múlt század 70-es évek elejének valóságától, hogy Oroszország és Kína – bár riválisok is –, nem kis részben az ukrajnai háború, illetve a Moszkva ellen a Nyugat által bevezetett szankciók miatt közelebb került egymáshoz.

A durva hangnem pedig, amelyet Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel szemben használt, azt mutatja: minden áron békét akar, mindenképpen meg akar állapodni az oroszokkal. Ha pedig az ukrán elnöknek nem tetszik, akkor háborúzzon tovább saját kontóra, illetve abból a pénzből és azzal a fegyverrel, amit egyes európai országok hajlandóak és képesek odaadni. Csak az a helyzet, hogy sok forrásuk már nekik sincs.

Ennek kapcsán egyesek az 1938-as müncheni egyezményt hozzák fel elrettentő példaként, amikor a britek „appeasement” – azaz békéltető – politikája kudarcot vallott, mivel a Hitlernek tett engedmények csupán növelték a meggyőződését, hogy büntetlenül megtámadhatja Lengyelországot.

Hogy ez ma mennyire reális, kérdéses, hiszen nincs arról szó, hogy az ukrajnai fegyveres konfliktus gyors rendezésének szándékán és az európai országokkal szembeni bírálatokon túlmenően Washington ki akarna lépni a NATO-ból, teljesen magára hagyva európai szövetségeseit.

Mindazonáltal tény, hogy ha Putyin úgy érzi, hogy már nem áll szemben vele elegendő elrettentő erő, bármikor mondhatja azt egy esetleges tűzszüneti vagy békemegállapodás ellenére is, hogy azt az ukránok ismét megsértették, és jöhet az újabb offenzíva.

Ezért kell a mihamarabbi békére való törekvés mellett katonailag és gazdaságilag is megerősíteni Európát, hogy ha egyes európai országok tényleg biztonsági garanciákat adni Ukrajnának, az komoly és hiteles legyen.

(Hogy az ezt vállaló országok biztonsági garanciái miben merülnek ki – annak vállalásában, hogy támadás esetén Ukrajna segítségére sietnek, vagy békefenntartónak mondott csapatokat is küldenének az országba –, még kérdéses, de ennek eldöntése már az érintett kormányok hatásköre. Mint ahogy azé is, hogy egyáltalán valaki komolyan hajlandó lenne-e bevállalni egy Oroszország elleni fegyveres konfliktust, vagy mindez csak a jóemberkedő nyilatkozatok szintjén marad, amelyek az amiatti frusztráció és kapkodás nyomán születtek, hogy Amerika az európai országok megkérdezése nélkül akar békét teremteni Ukrajnában).

Mindemellett

egy „új biztonsági struktúra” kialakítása részeként. Ez valóban elfogadhatatlan engedmény lenne, és a nyugati biztonsági rendszer teljes szétesésével lenne egyenértékű.

A megfelelő elrettentő képességgel bíró biztonsági garanciákhoz, az orosz fenyegetés semlegesítéséhez – na meg ahhoz, hogy Washington se söpörhessen félre – azonban erő kell az Atlanti-óceán keleti partján is.

Eddig ugyanis egyfajta amerikai gyámság alatt álltak, és csupán Washington jóindulatán múlt, hogy ezt szövetségnek hívta – amúgy az esetek jelentős hányadában az ő szava érvényesült, hiszen az ő álláspontja mögött állt és áll ott a világ legerősebb hadserege és egyik legerősebb gazdasága.

Ezért Európának végre nem csak a szavak szintjén kell a biztonság és a katonai erő növelésével foglalkoznia, hanem tennie is kell érte.

Hogy akkor is fontosnak számítson globális téren, ha Washington tényleg minimálisra csökkenti a katonai jelenlétét a kontinensen.

Ráadásul úgy tűnik, hogy

Nem véletlen, hogy J.D. Vance alelnök a müncheni biztonsági konferencián alaposan kiosztotta az európai mainstream politikumot, amelyet – nem is teljesen alaptalanul – azzal vádolt meg, hogy saját hatalma megtartása érdekében minden kihívót szélsőségesnek bélyegez, ha valóban az, ha nem, és igyekszik minden kritikus hangot elhallgattatni.

Igaz, az nem a legszerencsésebb, hogy ehhez pont a romániai elnökválasztás érvénytelenítését hozta fel példaként, hiszen ebben az esetben valóban egy telivér szélsőjobboldali és összeesküvéselmélet-hívő jelöltről van szó (lásd az üdítőkbe rejtett mikrochipekről szóló velős teóriát), aki a valódi szuverenizmus két lábon járó karikatúrája.

Azonban

Egyébként ismét le kell szögezni: a maisntream, zömmel balliberális irányultságú politikum és véleményformáló közeg önmagának is köszönheti a valódi szélsőségesek előretörését. Hiszen annyiszor szélsőségeseztek le alapvetően normális, a klasszikus konzervatív vagy egyenesen liberális értékrendet képviselő, de akár a gazdaságpolitika, akár a védelem, akár a migráció terén a fősodortól eltérő álláspontot képviselő politikusokat és pártokat, hogy amikor tényleg egy közveszélyes futóbolond bukkant fel, már mindenki csak legyint, amikor – egyébként teljes joggal – szélsőségesként jellemzik.

Arról nem is beszélve, hogy – bár józan ésszel gondolkodó ember nem szeretne olyan országban élni, ahol Georgescu az elnök – még egy magára egy kicsit is adó banánköztársaságban is igyekeztek volna valamivel elegánsabban megoldani, hogy a „nem megfelelő” jelölt ne nyerhesse meg az államfőválasztást,

Mindennek ellenére szomorú, hogy az új washingtoni vezetés úgy érzi, olyan erőpozícióban van az európaiakkal szemben, hogy nyugodtan kioktathatja őket.

Remélhetőleg nem járunk úgy mint a héten, és ez a hely nem egy félreeső asztal lesz, mint az, amelynél Európa frusztrált képviselői jobb híján kiscsoportos klubdélutánt tartottak, amikor a nagyágyúk éppen Európa, sőt a világ jövőjéről egyeztettek a főasztalnál.