Még akkor is, ha az nem egyezik az EU, illetve a tagállamok jó részének hivatalos álláspontjával, amely szerint a békét csak az hozza el, ha folyamatosan szállítják a fegyvereket az ukránoknak mindaddig, ameddig… Nos, hogy meddig, arról valószínűleg még ezen álláspont legmegveszekedettebb híveinek sincs fogalma. Minden esetre azok számára, akik szerint addig, ameddig az egyre fogyatkozó ukrán hadsereg nyugati szárazföldi csapatok, tüzérség és légierő közvetlen támogatása nélkül győzelmet arat a szinte korlátlan embertartalékkal és tüzérségi eszközökkel rendelkező oroszok fölött, megpróbálunk autogramot szerezni a hálószobájában kitett Zelenszkij-, Von der Leyen- és Charles Michel-poszterekre.

De hát

Mégpedig úgy, hogy nem kér előzetesen engedélyt a nagyobb, nyugati tagállamoktól, hogy esetleg tolerálnák-e, hogy ő is üzleteljen azon országokkal, amelyekkel amúgy az erősebb tagok a nyilvánosság előtt megfogalmazott bírálatok ellenére simán bizniszelnek.

Ha másra nem, ennek a hirdetésére már mindenképpen jó volt a körút. A kérdés most az, hogy az érdekeiket egy kis ország által sértve érző nagyok mennyire vágynak a bosszúra, és mire hajlandóak a renitens „megleckéztetése” érdekében.

Apropó szuperállam: talán valamivel

Nem véletlen, hogy az ellenérdekelt oldal össztüzet zúdított a kezdeményezésre, és a szokásos, szellemi renyheséget bizonyító formulával egyszerűen csak azzal próbálja lejáratni az új kezdeményezést, hogy „szélsőjobbnak” bélyegzi.

Ami persze nem egyéb, mint a balra, sőt a szélsőbaloldal irányába eltolódott egykori centrum kétségbeesett kapálózása annak érdekében, hogy ellehetetlenítsen, diszkreditáljon mindent és mindenkit, ami és aki tőle jobbra – vagyis a valódi centrumban, esetleg jobbközépen – áll, és a hagyományos konzervatív, sőt klasszikus, a mai woke őrület és neomarxista katyvasz által meg nem fertőzött liberális értékeket képviseli.

Mindeközben

Közép-európaiként – illetve úgy általában normális erkölcsi érzékkel megáldott emberként – nehéz felfogni, hogyan lehet egy európai országban szalonképes egy kommunista párt, egy olyan eszme képviselője, amely világszerte mintegy százmillió ember halálát okozta.

Már csak az ilyen, a neokommunistákat és -marxistákat szalonképessé emelő kettős mérce elleni fellépés szükségessége miatt is hasznos az új, „szélsőjobbnak” nevezett, de attól természetesen távol álló EP-frakció.

Apropó szélsőjobbozás: egészen

(Amely párttal való harmonikus együttműködéshez egyébként ezúton is jó egészséget és erős gyomrot kívánunk a magyar kormánypárttal szemben a román valódi szélsőjobbot előnyben részesítő Georgia Meloninak és maradék frakciójának).

Mindez újabb példája annak, hogy a román közbeszédet alakító körök továbbra sem igazán képesek önálló álláspont kialakítására – lásd még az alap nélküli formák elméletét –, ehelyett jórészt a mások által eléjük öklendezett mintákat majmolják.

Az, hogy az új frakció olyan jelentős alakulatokat is meg tudott nyerni, mint a francia választásokon a legnagyobb arányú szavazatot kapó, de az egyéni választókerületes választási rendszer torzításai, illetve a macronista progresszívok és a szocialisták, valamint a szélsőbal összefogása miatt harmadik helyre szorult, de képviselőinek számát mégiscsak több tucatnyival megnövelő Nemzeti Tömörülés, vagy az olasz Liga, ígéretes, de tudni kell vele jól sáfárkodni.

Az ugyanis már most világos, hogy

Bár nem lesz könnyű, ebben az ellenszélben kell megtalálni a módozatait annak, hogy az első akadályt a sikeres megalakulással leküzdő frakció érdemi eredményeket is el tudjon érni, és megpróbáljon érvényt szerezni meghirdetett programjának, egy olyan EU megvalósításának, amely minden szélsőséges ideológiától, utópisztikus fantazmagóriától mentes, és úgy erős politikailag és gazdaságilag, hogy közben nem akarja minden eszközzel leuralni a tagállamokat, egyre jobban csorbítva azok szuverenitását.

(Amúgy itt is kettős mérce áll fenn, hiszen Brüsszel egyes esetekben még akkor sem lép fel a tagállamok ellen, ha azok valóban megsértik a létező uniós előírásokat – például az őshonos nemzeti kisebbségek jogainak védelme terén).

Nem kis feladat, de mégiscsak olyan programról van szó, amelynek képviseletével európai polgárok tízmilliói bízták meg az új erő pártjait.