Well, amit lehet, magyarul!

A jelenségre többféle magyarázatot hallottam, sőt néhány elméletet még magam is gyártottam. Tapasztalatom szerint azonban hozzáállás kérdése az egész. Mert az elfogadható – legalábbis számomra –, hogy ha valaki idegen nyelven sajátított el egy mesterséget, és éppen arról beszél, akkor bizonyos szakkifejezéseket idegen nyelven mond, mert nem ismeri a magyar megfelelőjét. Viszont, amikor a teljesen hétköznapi beszédbe is idegen szavakat kever valaki, az bennem inkább szánalmat ébreszt, és nem együttérzést. Annál is inkább, mert beszéltem már olyan, több mint húsz éve arab környezetben élő magyarral, aki éppúgy beszél ma is anyanyelvén, mint amikor elment. Noha a húsz év alatt az egyetlen magyar társalkodó partnere a macskája volt, az pedig nemigen replikázott neki, legfennebb „sziámiul” nyugtázta az illető magyar nyelvű monológját egy-egy elnyújtott „miáááúúúúúú”-val. Ezért lepett meg nagyon, amikor a belga főváros egyik nevezetes „sörbarlangjában” egy echte magyarországi magyar fiatalember angollal kevert budapesti utcai zsargonban magyarázkodott, hogy egy ideje munkája végett csak angolul beszél, és értsük már meg: „elfelejtett magyarul”. Mindannyiunkat meglepett a kijelentése, annál is inkább, mert mi nap mint nap tapasztaljuk az idegen nyelvi környezet erőteljes, olykor erőszakos befolyását, mégis minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy ne felejtsük el Arany János nyelvét. Sőt az utánunk következő generációt is arra neveljük, hogy az anyanyelv egy olyan érték, melyhez fogható nincs a világon. Csendesen szemléltem a „but”, „well”, „vazzeg” és „figyu’ haver” kifejezésektől hemzsegő társalgást, amiből jobbára csak azokat a mondatokat értettem, amit a székelyudvarhelyi kolléga mondott. Mert annak legalább minden szava magyar volt. Mivel a nagy egymásratalálós, összeborulós, baráti hangvételű csevegésben nekem nem osztottak kártyalapot, nem mondhattam el a se magyarul, se angolul tisztán nem beszélő kedves arcú anyaországi fiatalembernek: mi, székelyek közel kilencven éve nem felejtettünk el magyarul.
De jobb is, hogy így történt, mert aztán magyarázhattam volna neki: kik is a székelyek.