Az egészségügyi és oktatási minisztérium – megvárva és mintául véve más európai országok tanévkezdési stratégiájának megjelenését – megrajzolta az iskolai mindennapok hihetetlenül bonyolult, szövevényes és gyakorlatban sok tekintetben kivitelezhetetlen tervezetét. És ehhez kellene igazodnia szeptember közepétől gyereknek, tanárnak, szülőnek, iskolának.

Az előírások szövevényét tartalmazó „kisokosról” a vak is láthatja, hogy a szabályokat mind-mind betartani képtelenség lesz mind a felnőtteknek, mind a gyerekeknek. Még akkor is kivitelezhetetlen lenne, ha társadalmunk következetesség, fegyelmezettség, felelősségtudat tekintetében felnőttebb lenne, és ha az ország vezetése a járvány eddigi féléve alatt azt bizonyította volna: bár megközelítőleg képes észszerű, megbízható döntéseket hozni. De sajnos nem ez történt. Ugyanakkor amiatt is kétes a tervezet gyakorlati megvalósítása, mert az új szabályrendszer kicsi gyerekekre, határaikat feszegető kiskamaszokra, lázadó nagykamaszokra vonatkozik, akiknek amúgy sem volt problémamentes alkalmazkodniuk a következetességet, észszerű rugalmasságot, gyermekközpontúságot sok esetben nélkülöző iskolai élethez. Hát vajon mi lesz akkor, amikor a megszokott koordináták megszűnnek? Amikor az eddigi rend(etlenség) fenekestől felfordul, átadva a helyét egy még sűrűbben gomolygó káosznak?

Sokan úgy érzékelik, hogy a hazai döntéshozók ezzel a bonyolult tanévkezdési előírásköteggel mintegy áthárítják a felelősséget az iskolákra, pedagógusokra, szülőkre, sőt a gyerekekre. Nyilván mindenki tudatában van annak, hogy a kormány, a minisztériumok jó fél éve nincsenek könnyű helyzetben, és hogy példátlanul összetett, komplikált feladat bár részben megnyugtató gyakorlati megoldásokat találniuk a járványhelyzetben. Azonban azt is tudjuk, korántsem tettek meg mindent annak érdekében, hogy társadalmunkat hiteles döntésekkel, bár részben felkészítsék a pandémia előidézte, rendkívüli állapotokhoz való alkalmazkodásra. Ami annál is nehezebb, mert ha magunkba nézünk, kiderül: a romániai átlagpolgár még olyan szimplának tűnő szabályokat sem képes betartani, mint amilyen a maszkviselés, távolságtartás, vagy ne adj Isten, az olyan pofonegyszerű felszólítás, hogy „ne szemetelj”. Hogyan várhatnánk el akkor közösségi felelősségvállalás tekintetében jócskán éretlen felnőtt-társadalmunktól és a rá bízott gyerekhadtól, hogy megfeleljen egy olyan szövevényes iskolai előírásrendszernek, mint amilyen körvonalazódik? Nem beszélve arról, hogy a „kisokos” ellentmondásokat, logikátlan elemeket is tartalmaz. Elég csak egyet megemlíteni: a szülők nem léphetnek be az óvodaépületbe, a gyerekeket reggel a kapuban fogadja egy alkalmazott (apropó, honnan varázsolnak elő az oktatási intézmények még több alkalmazottat?), és délben ugyanonnan vehetik el a szülők („leadják”, majd „elveszik” a kis óvodást, mint egy lélektelen csomagot?). És vajon nem édes mindegy, hogy a szülő bemegy-e az oviba vagy sem, miután egyazon háztartásban él a gyerekével?

Szóval az összevisszaság egyre sűrűbb, az iskolai életet szabályozni kívánó tervezet pedig várhatóan tovább fogja növelni a káoszt. És mivel a járványhelyzet egyik legfőbb hozadéka a kiszámíthatatlanság, persze hogy nem tudni, az egyes települések, iskolák, osztályok, sőt egyének esetében mit rejteget a tanév új szabályok szerinti megszervezése. Egyvalami azonban bizonyosnak látszik. Éspedig, hogy több mint két és félezer éve változatlanul igaza van Konfuciusznak. A kínai bölcs meglátása ugyanis ma is kristálytiszta tükröt tart elénk: „minél több a rendelet, annál nagyobb a rendetlenség”. Sajnos úgy tűnik, nekünk is a rendetlenségben kell élnünk. És túlélnünk.