Minek a túlélés, ha nincsen kultúra?

Az elmúlt hónapokban sokszor elhangzott már, hogy a pandémia megöli a kultúrát, hogy a kényszerűség miatt jórészt az online térbe költöztetett színház-, koncert-, vagy tárlatlátogatási élmény csak silány árnyéka igazi, háromdimenziós önmagának. De azt is sokan hangoztatták, hogy mindeközben, a fenyegetettségben igenis szükség van kulturális élményre, sőt talán még inkább, mint bármikor.

Ahogyan egyre határozottabban tudatosodni kezdett az emberben, hogy az életünket fenekestől felforgató, bennünket fojtogató veszélyérzettel eltöltő járványhelyzetben korántsem látszik az alagút vége, úgy azt is egyre világosabban érzékeljük, hogy a szükségszerű, kényszerű távolságtartás miatt megbomlik, elveszni látszik az a fajta közösségi érzés, ami korábban számos tekintetben összekötött, sőt éltetett bennünket. Mi több, a túlélést szolgálta. (Egyébként ha belegondolunk, a járvány miatt életre hívott „maradj otthon”, „maradj távol a többiektől” felszólítás groteszkül ellentétes viszonyban áll az ugyanabban az időben hangoztatott „együtt, közösen le tudjuk győzni” biztatással…)

Szóval úgy tűnik, az elcsépeltnek tűnő szófordulattal kifejezett „közösségi élmény” most valóban kiüresedni látszik: távol ülünk, állunk egymástól, a sok éve megszokott, a tavaly még óriási embertömegeket megmozgató, valóban „közösséginek” számító, a kultúrát közvetítő, sugárzó, éltető városünnepek értelemszerűen elmaradnak. A Kolozsvári Magyar Napok, a Vásárhelyi Forgatag, a Szent György Napok – hogy csak a legnagyobb erdélyi rendezvényeket említsük – idén csak árnyékai lehetnek, lehettek régi önmaguknak. A tömegrendezvényeknek, koncerteknek el kell maradniuk, a felhozatal a töredékére szűkül, csak meghatározott létszámban, óvintézkedések betartásával, előzetes regisztrációval lehet részt venni a rendezvényeken.

Ha úgy vesszük, mindez elkeseredésre, csalódásra, reménytelenségre adhatna okot, ha azonban jobban szemügyre vesszük a helyzetet, talán mégsem annyira sötét, mint amennyire első látásra tűnik. Hiszen már az is örvendetes, hogy bár korlátok közt, rövidebben, de kizárólag kulturális programok felsorakoztatásával mégis meg lehet tartani egy olyan közösségi ünnepet, mint amilyen az ezen a héten sorra kerülő, három napba sűrített Kolozsvári Magyar Napok. És ha úgy vesszük, az, hogy egyáltalán megszervezhetik, mégiscsak bizakodásra ad okot. Ugyanis azt az üzenetet közvetíti, hogy mégsem tűnhet el a kultúra, amit sokszor – jogosan – a túlélés jelképeként, zálogaként emlegetnek. Ha „kicsiben”, összezsugorított formában is, de mégiscsak él, és remélhetőleg túlél a kultúrán keresztül lélegeztetett közösségi élmény, sőt remélhetőleg átvészeli a válságos időket.

A kultúra túléléséről eszünkbe juthat az a „bon mot”, ami jó ideje kering az interneten. Annál is inkább, mert a járványhelyzetet sokan, sokféle értelemben „harcnak”, „háborúnak” minősítik. A szóbeszéd szerint a második világháború alatt a brit parlament a hadi költségek miatt átmenetileg meg akarta szüntetni a művészet támogatását. Válaszként Churchill miniszterelnök visszakérdezett: „de akkor miért is harcolunk?”

Hogy valóban elhangzott-e a kérdés, vagy nem, homály fedi, azonban nem is ez a fontos. Hanem az üzenete. Ami bennünket, a 2020-as, nehéz év tanúit is elgondolkodtathat.