Egyik hozadéka az az összetett, megkerülhetetlen jelenség, hogy „egyedül” vagyunk, és a jelek szerint a jövőben is „egyedül” leszünk a fizikai távolságtartás miatt, miközben minden korábbi vésznél, csapásnál „közösebb” probléma a mostani pandémia szerte a világon. Becslések szerint az emberiség több mint felét, körülbelül négymilliárd embert erőteljesen, durván korlátoznak a szigorítások a hétköznapokban. Ez nemcsak azzal jár, hogy gazdasági szempontból beláthatatlan ideig kritikus helyzetet teremt, hanem – amint több kutatás is hangsúlyozza – az egyéni és a társadalmi teljesítőképesség szempontjából is kulcsfontosságú.

Ellentmondásos és fura, hogy miközben a mostani helyzet arra kényszerít bennünket, hogy a „vigyázzunk egymásra” jelszavát tiszteletben tartva felismerjük: mindannyian ugyanabban a közös nagy hajóban evezünk, a járvány miatt bevezetett távolságtartás, az otthonról dolgozás, az iskolák és óvodák szüneteltetése mind-mind felgyorsíthatja az emberek elszigetelődését. Ami a járvány előtt is oly sok tekintetben érvényes volt már. Közös a hajó ugyan, de a szigeteink egyre inkább külön bejáratúak.

És miközben élesen elválasztódni látszik egymástól az „egyéni” és „közösségi” sors, fura módon össze is mosódik. A társadalmi izoláció, a fertőzés és a kilátástalanság okozta félelmek, az elmagányosodás, a monoton életvitel hosszabb távon minden korosztályra erőteljesen hat, nemcsak a járvány miatt legveszélyeztetettebb, egyedül élő idősekre. A pár éves gyereket is súlyosan érinti, hiszen a zárva tartó óvoda első és legfontosabb rendeltetése, hogy formálja, alakítsa a gyerek szociális képességeit. Az iskoláskorúak, fiatal felnőttek korosztályát szintén, hiszen ők a társ- és énkeresés időszakában vannak, és szociális életük csorbulása, megszűnése ha másként is, de éppolyan mértékben befolyásolja őket. És nincsenek ezzel másként a középkorúak sem, akiknek nemcsak a megélhetés bizonytalan perspektíváival kell szembenézniük, hanem rájuk nehezedik az a feladat is, hogy kiskorú és idős családtagjaik elszigeteltségét, magányát kezeljék, enyhítsék.

Nem újdonság, hogy a másoktól való elkülönülésnek a szakértők szerint negatív hatása lehet az emberek mentális és testi egészségére egyaránt, és az is nyilvánvaló, hogy a társadalmi elszigetelődés szenvedést okoz, hiszen nélkülöznünk kell az igazi személyes kapcsolatokat, amelyek segítenek legyőzni a stresszt, a szorongást.

Úgy alakult az emberiség története során, hogy társas lények vagyunk, tehát elemien fontos szükségünk van a társas interakciókra. Amelyek most csorbulnak, átalakulnak, más formában folytatódhatnak. Ami „a mi munkánk, és nem is kevés”, hogy az együttműködéseknek, az emberi kapcsolatoknak új formáit kell megtalálnunk és működtetnünk. Közös hajónkon, külön szigeteinken.