Ketten az úton

 Azért nem zen módra vezetek, tényleg sokszor gondolom azt, hogy az egész város folyton 32-vel megy, ami nekem éppen nem jó, valahogy nem tudok ráhangolódni, menjenek ötvennel, vagy ha már krúzolunk, akkor hússzal, de ne pont 32-vel, mert megőszülök, ezt nem lehet így kibírni, és a rohadt életbe… Ezt régen mondtam is a fogam között szűrve, közben álságos mosollyal, hogy menj, csak menj, nehogy egy icipicit felgyorsulj, biztos 32-ben születtél, ez a szerencseszámod meg ilyeneket. Ám amióta Zsófi hátul kucorog, a rohadt élet eleve kizárt, de a többi eszmefuttatás is elmaradt, mert nem éri meg a fáradságot, a kis hölgy ugyanis mindent visszakérdez, hogy tényleg harminckettőben született, meg honnan tudom, és a harminckettő az sok, vagy kevés, meg a számok ugye sohase érnek véget, s ilyenek. Tehát a szitkozódás, a csendes morgás kimaradt a sofőréletemből. Nem vezetek hibátlanul, mert ilyen esendő vagyok, de mindig bocsánatkérőn, ártatlanul rezgetem a szempillámat, ha valami kapitális marhaságot vétek, és ez általában bejön, mindenkire rátelepszik a nagy békesség és tunya boldogság, semmi adrenalin. Amit nem értek, ha teljesen szabályosan közlekedem, és valaki ettől kikattan. Az óvodai parkoló bejáratánál egy autó fér el, tehát ha valaki megy befele, a kifele tartó megáll, megvárja, majd indul ő is. Ez így működik zökkenőmentesen, hosszú évek óta, megy-vár-indul-vár-megy. Elég monoton, nem mondom, de nekünk bejött. Megyünk a minap, szabad az út, ráhajtok a keskeny sávra, félúton vagyok, amikor megjelenik szemben, akinek ugye várnia kéne. Vár is, de az úr vezető látványosan tépi a haját, integet, beint, némán ordít, a pantomim minden eszközét bevetve mutatja, hogy ő most verbálisan agreszszív. Zsófi aggódik, hogy a bácsi rosszul van, és ezzel feladja nekem a bosszú édes eszközét. Mert ráérősen megálltam, elzárva az utat, megállítottam a motort, kiszálltam, odasétáltam hozzá, és anyásan faggatóztam, hogy mire van szüksége, miben segíthetek, rosszul aludt, allergiás rohama van esetleg. Aztán mégiscsak abbahagytam a színjátékot, attól tartva, hogy valóban szívszélhűdése lesz. Mégsem vagyok szadista, na.