Az elfogadható kompromisszum

Még akkor sem, ha korábban ő maga is bírálta a magyar menekültpolitikát, és az EU mélyebb integrációját szorgalmazza. A puding próbája persze ez esetben is az evés lesz. Örülhet az elvileg a jobboldali, konzervatív erőket tömörítő Európai Néppárt (EPP) is, hiszen az elhúzódó, elkeseredett vita során már az is fölmerült, hogy hiába végzett az első helyen az európai parlamenti választásokon, elúszhat az EB-elnöki tisztsége.

A mostani jelölési folyamat ugyanakkor jelzi: az eddigi, kétpárti, azaz konzervatív és szociáldemokrata konszenzuson alapuló uniós ügyvitel átalakulóban van, a két nagy párt által megnevezett csúcsjelöltek rendszerét megtorpedózó Emmanuel Macron pártjával megizmosodott liberálisok is beleszólást követelnek az irányításba.

A fejlemények alapján egyébként úgy tűnik, az EPP, valamint végül „leselejtezett” csúcsjelöltje, Manfred Weber elsősorban magának köszönheti a részleges, illetve utóbbi esetében a teljes kudarcot. Hiszen annak érdekében, hogy biztosítsák a „nagykoalíciós” irányítás folytonosságát, hajlandóak voltak engedni a baloldal nyomásának, és belső konfliktusokba bonyolódtak, közvetlenül az EP-választás előtt esve neki a Fidesznek. Ez a jelek szerint többet vitt a réven, mint amennyit a vámon hozott – európai szinten a néppárt meggyengült, miközben a Fidesz Magyarországon megerősödött, így az EPP-n belüli súlya is nagyobb. Weber saját maga ellen hívta ki a sorsot, amikor – biztos lévén abban, hogy az EPP az élen végez a választáson, így már az EB-elnöki székben látva magát – arrogánsan kijelentette: nincs szüksége a magyar szavazatokra ahhoz, hogy a bizottság élére kerüljön. Nos, ez kétszeresen is visszaütött. A kijelentéssel azt akarta jelezni, hogy a balliberális oldal által folyamatosan támadott Fidesztől és Orbán Viktortól való elhatárolódás révén „kompatibilis” a szociáldemokratákkal, így azok nyugodtan megszavazhatják őt az EB élére. De nem így történt. Weber megtapasztalta, milyen az, amikor a baloldal nyeregben érzi magát, és mivel az a választás utáni erőviszonyok között úgy értékelte, hogy akár a saját jelöltjét is beültetheti az elnöki székbe, megvonta tőle a támogatását. Miután pedig a magyar néppárti voksokról ő maga mondott le már jó előre, nem az volt a kérdés, hogy elbúcsúzhat-e az elnöki álmoktól, hanem az, hogy mikor. Ennek fényében téves az a kijelentése, hogy Macron és Orbán győzték le a csúcsjelölti rendszert – azt ő maga torpedózta meg, amikor a baloldalnak jobban akart tetszeni, mint a sajátjainak. Amúgy Macron valóban diadalt ülhet, hiszen annyiban érvényesíteni tudta a befolyását, hogy a csúcsjelöltek közül végül várhatóan egyik sem lesz EB-elnök, még ha a végső jelölt Weberhez hasonlóan német és néppárti is.

Orbán Viktor és a V4-ek szintén sikert ünnepelhetnek, hiszen egységesen fellépve megmutatták, hogy a közép-európai régió nem hanyagolható el a fontos döntések meghozatalakor. Persze ezt a sikert nem szabad túlértékelni, mint ahogy a négyes erejét sem, mivel nem lenne szerencsés elbízni magukat, magunkat. Főleg, hogy mostantól várhatóan még nagyobb erőket fejtenek majd ki az ellenérdekelt felek az EU nyugati és keleti felében, hogy szétbontsák a V4-eket. Orbán Viktor minden esetre jól taktikázott. Hiszen Weber miatt konfrontálódott ugyan az EPP-vel, illetve az EU legnagyobb erejét képező Neméterországgal, és annak kancellárjával, Angela Merkellel, de azzal, hogy az elvtelen kompromisszum – az arrogáns komisszárként viselkedő szocialista Frans Timmermans EB-elnöki kinevezése – elleni kiállásra szólított, és a V4 többi tagjával együtt kiállt az ugyancsak német von der Leyen mellett, végül sikerült az EPP számára legkedvezőbb megoldást megtalálni. Ezzel a német fél és az EPP irányába is jelezte a lojalitását. A proaktív Magyarországgal szemben Románia csak sodródott, illetve szokás szerint azt várta, melyik oldal kerül ki győztesen, hogy ahhoz csatlakozhasson – ezt jelzi Klaus Johannis elnök nyilatkozata, miszerint Bukarest számára „elfogadható” kompromisszum született. Persze ez még csak egy megnyert csata – a jelöltről az Európai Parlamentnek is szavaznia kell. Az eddigi egymásnak feszülés pedig azt jelzi, hogy ott is kemény harc várható.