Akkor világossá vált számunkra, hogy a közakarat – legalábbis a magyarok részéről – azt szeretné, hogy a szobor ismét köztérre kerüljön. Természetesen kíváncsiak voltunk a román közösség véleményére is, és érdekes módon kevesebb volt azoknak a száma, akik ellenezték, a többség elfogadóan viszonyult a szoborállításhoz. Szerintem az az időszak, amíg a Szabadság-szobor restaurálása folyt, és látogatható volt a rendház udvarában, jót tett a megítélésének: a románok is rájöttek, hogy nem harap, nem bánt, nem rántja ki a kardját, és a műalkotáshoz méltó módon, köztéren kell állnia.

Csak hát ehhez meg kellett találni a partnereket, elsősorban a román többségű városi tanácsban, mert a műemlékek elhelyezéséhez a városi képviselőtestület döntésére volt szükség. Az akkori tanácsban az RMDSZ három tagjának plusz alpolgármesterének a szavazata elengedhetetlen volt bármilyen többségi döntés meghozatalához, és mi ezt ki is használtuk. Megbeszéltük néhai Dorel Popa polgármesterrel, aki nagyon felvilágosult ember volt, hogy itt az idő a szobor köztéri elhelyezésének. Arra kért, hogy legyen türelmünk, amíg fut néhány kört, megbeszéli a párttársaival, tehát a liberálisokkal és az ellenzék „puhíthatóbb” vezetőivel, illetve a pártja országos elnökségével. Hasonlóan jártunk el mi is, és természetesen az RMDSZ országos vezetősége teljes mellszélességgel kiállt a szoborállítás mellett, így aztán nagy parlamenti csaták voltak, egy Bukaresttől távol eső város, egy aradi szobor ügye országos ügy lett. De győzött a józan ész, és végül ki lehetett hozni a várból, majd fel lehetett állítani a Szabadság-szobrot.

– Mennyit számított ebben a román–magyar államközi tárgyalás, vagy az, hogy Románia akkor a NATO- és európai uniós csatlakozás küszöbén állt? Alkupozíciót teremtett?

– Nem szeretném senkinek sem csökkenteni az érdemeit, sőt az volt a nagyszerű, hogy óriási összefogás született ebben az ügyben. Dávid Ibolya volt magyar igazságügy-miniszter – aki érzelmileg is kapcsolódott ehhez, mert a nagyszülei még látták a szobrot az eredeti helyén, és meséltek neki róla – ahányszor tehette, Aradra jött, bent járt a várban, minden követ megmozgatott, hogy kiszabadíthassuk a szobrot. Volt időszak, amikor talán többet tartózkodott Aradon, mint Budapesten, annyira a szívén viselte a kérdést. Az akarat és egy adott politikai konjunktúra teremtette meg a szoborállítás lehetőségét. Jómagam is többször jártam Bukarestben, és tárgyaltunk a román liberálisok és a demokraták vezetőivel, akik amiatt aggodalmaskodtak, hogy ez a szobor a románok körében úgymond rossz emlékeket idéz majd fel, de egy adott pillanatban azt mondták: ha Aradon beleegyeznek, akkor ők sem fognak ellenkezni. Megnyugtattuk a román politikai elitet, hogy a szobor hosszú ideje kikerült már a várból, látható, és románok százai, ezrei jönnek a minorita templom udvarába, hogy megtekintsék, és határozott véleményem szerint ha köztérre kerül, nem esik bántódása, ráadásul a város gazdagodik egy nagyon szép műalkotással.

Minden bizonnyal sokat nyomot a latban a nyugati elvárásokkal szembeni megfelelési kényszer, de a szobor köztérre állításának a kérdése nem Brüsszelben, Budapesten vagy Bukarestben, hanem itt, Aradon dőlt el. Az aradi város tanács határozata kellett hozzá, és sikerült magunk mellé állítani a képviselők többségét. Természetesen a bukaresti jóváhagyás, meg a budapesti segítség is kellett, de ha itt, Aradon a helyi tanács nem fogadta volna el az erről szóló határozatot, akár Brüsszelben vagy New Yorkban is mondhattak volna, amit akarnak, mert láttuk a történelem folyamán, hogy nagyon sok minden akkor valósulhat meg, ha meg tudod győzni a helyi közösséget. Nekünk ez sikerült, és ez elégtételt jelentett.

– Eredetileg 2003. október 6-ra tervezték a szoboravatást – miért kellett elhalasztani?

– Egy csavar került a gépezetbe, mert nem is Romániában élnénk, ha ez nem történt volna meg. Belementek abba, hogy megkapjuk a volt Attila, az akkori Tűzoltó teret. Abban biztosak voltunk, hogy az eredeti helyszínbe, az Avram Iancu, egykori Szabadság térbe, a színház mögött, ahol a hős román katona emlékműve áll, nem mennek bele. Az volt a célunk, hogy mindenképpen köztéren, a belvároshoz közel legyen a szobor, és erre az Attila tér megfelelőnek tűnt. Igaz, hogy akkoriban ott a csencselők piaca működött, de egy kis anyagi ráfordítással át lehetett alakítani. Elfogadták a javaslatunkat, de a tárgyalópartnerek az utolsó negyedórában előrukkoltak azzal, hogy jó-jó, megkapjuk a teret, de azzal a feltétellel, hogy ott egy román emlékművet is elhelyeznek. Elmondták, miként fog kinézni, és a terveket is megmutatták. Két lehetőségünk volt: vagy lefújni az egészet, és akkor a Szabadság-szobrot soha nem állíthatjuk fel, vagy elfogadjuk a feltételeiket. Addig minden gyorsan és olajozottan ment, épp ezért bennem folyamatosan volt egy félsz, hogy ezt le fogják állítani...

– Amit aztán Răzvan Teodorescu akkori kulturális miniszter meg is tett.

– Így van! Dorel Popa polgármester is visszakozott, s azt mondta, hogy ha ez az országos pártvezetés döntése, akkor ő nem akar szembe menni vele. Azzal érveltünk, hogy a talapzat már kész van, várja a szobrot, de Teodorescu azt mondta, hogy nem számít, el kell fordítani. Igazából elfelejtettük, hogy ez politika, és a politikában mindig csűrnek-csavarnak a megállapodáson.

Végül elfogadtuk a feltételeiket, azzal a kikötéssel, hogy a teret kibővítik, és megfelelő távolságra helyezik el a román diadalívet, és semmi esetre sem lesz egymással szemben a két emlékmű. Abban biztosak voltunk, hogy ha a Szabadság-szobor magassága 11 méter és 60 centiméter, a talapzat szélessége pedig majdnem kilenc méter, akkor a román emlékmű sem lesz kisebb, és igazunk is lett. Ezért akartuk, hogy bővítsék ki a teret. Így is történt, bizonyos épületeket kisajátítottak, lebontottak, a teret kibővítették, és elnyerte a mai formáját, a két emlékmű átlósan helyezkedik el a tér egy-egy sarkában. Tehát nyeltünk egyet, de ugyanakkor nyertünk is, mert közben a szobor és a talapzat restaurálását elvégezhette Kolozsi Tibor kolozsvári, illetve Kocsis Rudolf aradi szobrász. Itt ki kell emelnem a magyar közművelődési minisztérium és a magyar kormány nagymértékű támogatását, amit ehhez nyújtottak. Lehet fanyalogni, hogy nem az eredeti helyszínen áll a Szabadság-szobor, hogy román emlékmű is került a közelébe – de a fontos az, hogy köztéren áll, ráadásul a református templom és a Csiky Gergely Főgimnázium közvetlen szomszédságában, tehát egy kis magyar központot alkotnak, és a térnek a Román–magyar megbékélés parkja nevet adták, ami szimbolikus jelentőségű.

– A mostani helyi román kultúrpolitika már elfogadóan, sőt elismerően viszonyul a magyar emlékjelekhez. A Szabadság-szobor újbóli felavatásának volt ebben szerepe?

– A Szabadság-szobor úttörő ezen a téren, és minden magyar kezdeményezéskor épp a Szabadság-szobor volt a hivatkozási alap a román fél részéről is. Sikerült közelebb kerülni a román–magyar megbékéléshez. Ma már állandó kiállítás látható a múzeumban az 1848–1849-es Ereklyemúzeum gyűjteményéből, a magyar festőművészek világhírű alkotásai már nem a pincékben porosodnak, hanem a Képtár falain láthatók. Elindultunk a normalitás útján, de ne kérdezze, hogy hol tartunk: a felénél vagy a közepénél? A közepénél távolabb semmi esetre sem... El kell fogadnunk azt a történelmi tényt nekünk, magyaroknak, hogy Romániában élünk, és a feladatunk az, hogy harcoljunk a jogainkért, védjük meg műemlékeinket, és ezen a téren a Szabadság-szobor kihozatala jelentős dolog volt. Aradon szórványban vagyunk, és az aradi magyarság mindenkori vezetőinek egyik feladata az, hogy óvja, védje a múlt emlékeit, megtalálni a módját annak, hogy ezeket a múzeumban kiállítsák, köztéren elhelyezzék, megbecsüljék. Úgy érzem, ezért sikerült nekünk is tennünk valamit.

– A szoborállítás ügyének támogatására jött létre a Szabadság-szobor Egyesület, amely a mai napig is működik. Van még tennivaló?

– Ahhoz, hogy forrásokat gyűjthessünk, szükség volt egy civil szervezetre, hogy ne tegyük ki támadásoknak a politikai szervezetet. Közadakozást is hirdettünk, mert amellett, hogy a városi költségvetésből, illetve Budapestről és Bukarestből is kaptunk támogatást, azt akartuk, hogy a helyiek is érezzék magukénak az ügyet. Segítettek a történelmi magyar egyházak, amelyek gyűjtést hirdettek, hasonlóképpen a magyar iskolaközpontban is, így mindenki érezhette, hogy ez a szobor az egész Arad megyei magyar közösséghez tartozik. Ezért jött létre a Szabadság-szobor Egyesület, kimondottan azzal a céllal, hogy az alkotás köztérre kerüljön. Később még néhány célkitűzést megfogalmaztunk: helytörténeti könyvek kiadását, a Szabadság-szobor történetének a megismertetését és az ifjúsággal való foglalkozást, hogy őrizzék, és vigyék tovább ennek a szobornak az üzenetét. Azt, hogy a szabadságért életüket áldozókat tisztelni kell, meg kell tenni mindent azért, hogy ezeknek a hősöknek az emléke fennmaradjon, mert ők igazából hősök voltak. Ha már a történelem úgy hozta, hogy Arad lett a forradalom véres megtorlásának, a 13 tábornok kivégzésének helyszíne, akkor igyekeztünk fenntartani a tüzet, örök emléket állítani nekik.