Nagyapámat a negyvenes években behívták munkaszolgálatra. Megbetegedett, tífuszt kapott, »meghalt«, kirakták a hidegházba. Öt nap után tért magához, és Jászvásárról hazajött. Utána még született két gyerekük, egyik édesanyám, a másik a húga. Nagyapám korábban meghalt, de nagymamám 102. évében. Elgondoltam, hogy annyi nehézsége volt, két világháborút élt meg, nyolc gyereket szült, szárazság volt stb. És ők közben házat építettek a kicsi magyar világban, mert a családokat akkor is segítette a magyar állam. Még így is nehéz volt nekifogni a házépítésnek annyi gyermekkel, de nagymamám bízott az isteni gondviselésben.

Bennem meggyőződésként élt, hogy ezeket ő mind kiimádkozta. Ritkán panaszkodott, nagyon érdeklődő volt minden iránt, és viszonylag jókedvű, nem egy elesett ember, annak ellenére, hogy sokat betegeskedett. Valószínű, hogy ez is hozzájárult a hitemhez. Később egyre gyakrabban meggyőződtem róla, hogy valóban működik a gondviselés az én életemben is.”

Közös úton

Úgy véli, szerencsés volt a találkozása férjével, Sándorral, mert ő is ugyanúgy az Istenbe vetett hitre alapozta az életét. A Dánél házaspárnak a gyereknevelésben is sokat segített a hitük, és azt próbálták gyerekeiknek is átadni, hogy legyen egy biztos kiindulópontjuk.

Isten törvényei olyanok, mint a jelzőtáblák a turistaúton, ha azokat követed, akkor biztos, hogy célba érsz. Kicsi koruk óta naponta együtt imádkoztunk, s ha valamelyiküknek nagyobb gonddal kellett megküzdenie, mint például vizsga, utazás, betegség, fontos döntéshozatal, akkor megsokszoroztuk a fohászkodást. Úgy látom, ez a gyermekeink életében is jól bevált módszer, nagyon hálásak a kapott kegyelmekért. Azért külön szüntelenül imádkozom, hogy olyan barátokra találjanak, akikkel könnyebb együtt járni a jó úton, és meg tudják beszélni, osztani felmerülő kérdéseiket, élményeiket.

Ne válasszuk szét a hétköznapi életünket a vallásos élettől, hanem hagyjuk, hogy Isten kegyelme és gondviselő szeretete átitassa mindennapjainkat. Tartsuk egyensúlyban az életünket testileg, lelkileg, szellemileg. Kamatoztassuk mindennap Istentől kapott képességeinket magunk és mások javára, örömére.”

– hangsúlyozta. Hozzátette, mindig megerősítette őt hitében az a tudat, hogy ez az élet túlmutat a földi léten. „Az örök élet reménye más látásmódot ad az embernek. Enélkül sivár és értelmetlen lenne az életem.”

Magdolna most már nemcsak édesanya, nagymama is. Kérdésünkre, hogy miként tudná átadni azt a példát, amelyet gyerekeinek is mutatott, úgy válaszolt, hogy fiukon, Csabán keresztül. „Sajnos nem a közelemben él az unokám, elég távol van.

Jók ezek a visszajelzések, mert azt igazolják, hogy sikerült bennük elvetni valamit az Istenhez való ragaszkodásból. A nemzetiségre is elég nagy hangsúlyt fektettünk a népszokásokon, néphagyományokon keresztül. Fontos, hogy gyermekeink ismerjék népdalainkat, néptáncainkat. Hit, hazaszeretet, ez a kettő nagyon erős vonal Sanyiban is és bennem is. Aztán reménykedünk, hogy tényleg megfogant az elültetett mag és szárba szökken. Egyelőre úgy tűnik, hogy mindenki nagy családot szeretne. Adja Isten, hogy így legyen!”