A román labdarúgás sötét mélységei: visszaemlékezések a bányászcsapatok egykori hazai mérkőzéseire

Munkáscsapatok a magyar világban, majd Trianon után is léteztek Erdély térképén, de a bányavidéki egyesületek igazából a román szocialista rendszer 1945 utáni berendezkedését követően leltek fénykorukra.

A pártvezetés hamar felmérte, hogy a mélyből feljövő vájároknak a (folyékony) kenyér mellett a cirkuszra is szükségük van.

Ezt a pályán a legnépszerűbbnek számító sportág, a labdarúgás, a lelátón meg maguk a bányászok biztosították leginkább. A kommunizmus alatt Romániában nem létezett olyan bányásztelepülés, amely ne büszkélkedhetett volna legalább egy harmadik vagy negyedik ligás futballcsapattal, amelyet általában – de nem kötelező módon – Minerulnak hívtak.

A Zsil-völgyi Petrozsény évtizedeken keresztül az A osztály egyik legstabilabb középmezőnyös csapatának számított, amely 1974 nyarán, a hazai futballvilág nagy meglepetésére, a Román Kupa elhódításával zárta az idényt. A Jiul azonban egyébnek köszönhetően vált a pontvadászat talán legfélelmetesebb csapatává.

Egy petrozsényi kiszállás már akkor is diadalnak számított, ha a vereséghez nem társult súlyosabb sérülés.

A vagy a labda, vagy a baba mintát az alsóbb osztályú bányászcsapatok is eltanulták, és a petrozsényinál is nagyobb odaadással gyakorolták. A csontzenész futballistáknál csak az ellenfél teljesítménye vagy a nem eléggé részrehajló játékvezető által felbőszített és elszabadult szurkológárda volt veszélyesebb.

Hogy mit jelent bányászcsapat ellen játszani annak pályáján, azt Publik Antal már az 50-es években megtapasztalta. Az 1957-ben húszéves fejjel éppen a Kolozsvári Dinamónál focizó csatár most is jól emlékszik két kőkemény ellenfelére, a válogatott Tudor Paraschivára és Gheorghe Romoşanra, akik a Zsil-völgyében rúgták a bőrt – és nem csak.

„Már akkoriban oroszlánbarlangnak neveztek minden bányászvárost, nem is ok nélkül. Erről igazán azok tudnának mesélni, akik begipszelt lábbal tértek haza! Csatár létemre én azon szerencsések közé tartoztam, akik épen megúszták. Ennek két oka volt: rendkívül gyors voltam, és a szélen játszottam.

Így sikerült túljutnom Paraschiván, aki azonban hátraszólt társának, Romoşannak: »Romică, bagă şenila!«, azaz, nyomd be a lánctalpast! Hallván az utasítást, ismét megpöccintettem a labdát, és újból letértem a salakra” – neveti el magát az ezelőtt hat és fél évtizedes petrozsényi történeten a valamikori válogatott balszélső.

Hosszú évek múltán, pályafutása alkonyán Publik a barikád túlsó oldalára került. A legendás hírű Dobay Pista bácsitól vette át a harmadosztályú Balánbányai Bányászt, melynek jó ideig edző-játékosa volt. Mint mondja, tanítványai nagy megrökönyödésére, szigorúan megtiltotta a durváskodást.

Most is büszke a Hargita megyei bányászvárosban elért teljesítményére, miként arra is, hogy az ő csapatában csak az futballozhatott, aki a játékszerrel foglalkozott, nem pedig az ellenfél lábával.

„Volt rá eset, hogy a durváskodó védőmet lecseréltem” – mondja. Publik Antal 85 évesen is azt vallja, nem a szurkolók elvárásai, de még csak nem is a focisták játékstílusa, hanem az edző személye az, ami meghatározza egy csapat játékát.

Nem csak Romoşanék idejében, az azt követő évtizedekben is a Jiul volt a többi A osztályos csapat réme. A petrozsényi játékosok és szurkológárdájuk hazai pályán olykor a szó szoros értelmében földbe döngölték az ellenfelet. A Zsil-völgyieknél több csontzenész is játszott, akik közül hosszú éveken keresztül a Stocker–Tonca páros vitte a prímet.

„Ez a két középhátvéd tört-zúzott, nem érdekelte az ellenfél testi épsége” – emlékszik vissza Szöllősi László, aki a ’70-es évek első felében az ASA egyik alapemberének számított. Nem hiába állította egykori csapattársuk, Gabriel Stan, hogy a két csontzenész valóságos pszichózist okozott az ellenfeleknek.

A marosvásárhelyi korszak után Szöllősi dicsői, majd metalotehnicás játékosként is megtapasztalta, mit jelent idegenben játszani bányászcsapat ellen.

Ám mint mondja, egyetlen település sem múlta felül Petrozsényt, ahol mindent elkövettek azért, hogy a jóval képzettebb, technikásabb és gyorsabb ellenfelet térdre kényszerítsék. A Jiul egyik aduja a rossz minőségű pálya volt, amely természetszerűen a romboló játékot játszó hazaiaknak kedvezett.

„Nem elég, hogy rossz volt a játéktér, a hazaiak még turpisságokhoz is folyamodtak. Egyik alkalommal érkezésünk napján megvizsgáltuk a gyep minőségét, megállapítottuk, hogy kőkemény, másnap ennek megfelelő szeges cipővel léptünk ki az öltözőből. Csakhogy a szervezők időközben teljesen feláztatták a pályát, mi meg a bokáig érő sárban csúszkáltunk” – mesélte Szöllősi.

A Steaua és a válogatott kiváló csatára, az 1981-ben Németországba disszidált Marcel Răducanu regényt tudna írni arról, milyen volt az ország talán legtechnikásabb szélsőjeként egy Jiul elleni meccset túlélni.

„Kilenc évig játszottam a Steauánál, de csak ötször léptem pályára Petrozsényban, és az is sok volt. Inkább sérültet jelentettem a Zsil-völgyi kiszállások előtt” – avatott be a más futballisták által is kipróbált huncutságba a Dortmundban élő egykori csillag. Amikor a csontzenélés is süket fülekre talált, a petrozsényi szervezők nem riadtak vissza a vegyi fegyver bevetésétől sem.

Nem vicc, ezt Ion V. Ionescu is megerősítette, aki az 1975/76-os idényben edzette a Jiult. A stadion közelében működött egy hőerőmű, amely borzasztó füstöt volt képes kiengedni.

„Perceken belül a második félidőre olyan füst keletkezett, hogy a pályán szinte semmit nem lehetett látni. Mire felszállt volna, már 1–0 volt javunkra” – nevette el magát az idős tanárember, akinek gazdag pályafutása során a Jiulnál sokkal jobb csapatokhoz is volt szerencséje.

Az 1970-es évek derekától a ’90-es esztendők elejéig a B osztályban játszó Chimicának is jócskán kijutott a bányászcsapatokból. A dicsőszentmártoniak egykori csapatkapitánya, Víg János egyenesen katasztrofálisnak nevezte a Zsil-völgyi vagy máramarosi kiszállásokat. „Onnan szinte lehetetlen volt pontot, pontokat rabolni.

Amikor egyik évben Aninabányán 0–0-nál Aurel Stoica gólt lőtt, a hazaiak kapusa annyira dühbe gurult, hogy a felezővonalig kergette.

Parosényban üvegeket dobáltak be a lelátóról. De a legfélelmetesebb Vulkánban volt, ahol a stadion felé vezető gyalogosút egy függőhídon vezetett át. Amikor rámerészkedtünk, a bányászok elkezdték mozgatni, miközben torkuk szakadtából ordítottak és szitkozódtak.

Brádon is nagyon nehéz életünk volt, Pusztakalánon szintén. Általában vérezve vagy kéken-lilán szálltunk le a pályáról” – idézte fel a nem éppen kellemes emlékeket Víg. Akinek az Al-Dunánál, Újmoldován a mérkőzést megelőző napon a víz partján sétálva volt alkalma megtapasztalni, miként „melegít” a helyi közönség a másnap délelőtti találkozóra.

„A férfiak egyik kezében literes vodkás üveg, a másikban sörös korsó. Hol az egyiket, hol a másikat húzták meg. Mint megtudtuk, fizetésnap volt a bányában” – mondta.

A valamikori játékirányító azt sem hallgatta el, hogy a dicsői legények sem kisasszonyoskodtak, hazai környezetben némelyik csapatnak visszafizették azt, amit kaptak.

A kalániak ellen az együttes kőkemény belső védője, Fodor Jenő volt az, aki az öltözőből kijövet társaihoz fordulva kijelentette: „Ma én nyitom a bált!”. Víg szerint az ellenfeleknek is odaszólt, mondván, hogy a saját érdekükben maradjanak nyugton. Így is történt, a Chimica már az első negyedóra után háromgólos előnyt focizott össze magának.

Nem csak Dél- vagy Észak-Erdélynek, a Gyergyói-medencének is megvolt a maga mumusa. Székelyudvarhelyi labdarúgóként László Gyula számtalanszor lépett pályára Hargita megyei riválisa, a Balánbányai Bányász otthonában.

– mondta az egykori közkedvelt balszélső. Mint részletezte, ennek legfőbb oka az volt, hogy jó és eredményes szereplésükkel az udvarhelyieknek mindig sikerült felbőszíteniük a helybélieket, akik képtelenek voltak megemészteni a kötelezőnek hitt hazai győzelem elszalasztását.

Az igazság kedvéért László Gyula azt is hozzáfűzte, hogy több más csapattársától eltérően ő soha nem szenvedett különösebb sérülést Balánbányán. Tudta, mi vár rá, ezért sokkal elővigyázatosabban játszott, mint más ellenfelek pályáján.

A keménykedésnek volt azonban egy másik ellenszere is. „Nem igaz, hogy a durvaságnak nem lehetett elejét venni. De csak azonos stílusban” – vallja Buslig Gyula, aki egész életét a gyergyószentmiklósi labdarúgásnak szentelte.

Tizenhét esztendeig játékosként, huszonöt évig edzőként és további tizenegy éven át vezetőként szolgálta a több mint egy évszázados múltra visszatekintő egyesületet.

Mint mesélte, a Jövő igencsak megszenvedett a közeli Balánybánya vagy a Beszterce-Naszód megyei Óradna és Oláhszentgyörgy pályáján.

„De mi is odatettük a csülköt, mert csak így lehetett túlélni egy-egy ilyen idegenbeli mérkőzést” – büszkélkedett a Gyergyó valamikori bekkje. Buslig sokáig Kozma Kálmánnal alkotott sziklaszilárd belső védői párost. Most is őrzi azt a karikatúrát, amelyen egy marosvásárhelyi rajzoló véres csatabárddal ábrázolja.

Azt viszont belátja, hogy nem volt mindig ilyen nagylegény. A szamosújvári mérkőzés lefújása után a közönség jól megkergette, miközben ő torkaszakadtából segítségért kiáltott. „Hol vagytok, örmény testvérek, mentsetek meg!” – idézte fel az utólag viccesnek tűnő, de akkor és ott egészen másként megélt jelenetet a szintén örmény származású gyergyói sportember. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetek kialakulásáért Buslig Gyula leginkább a szemet hunyó játékvezetőket hibáztatja,

akik tettek arról, hogy az idegenben játszó csapat egy percig se érezze otthonosan magát.

Ez a székely gárdákra még inkább érvényes volt. „Most is emlékszem az 1969–70-es idényre, amikor román többségű városokban szerepeltünk, többször is előfordult, hogy a játékvezető ránk szólt, hogy a pályán egymás közt is beszéljük az állam nyelvét. Fiatal gyerekekként nemigen tudtunk románul. Ahányszor meghallotta, hogy magyarul szólunk egymáshoz, szabadrúgást ítélt az ellenfél javára” – idézte fel pályafutása kezdetét.

Az etnikai gyűlöletbe átcsapó szigornak ennél sokkal súlyosabb hatása is volt. Buslig Gyula visszaemlékezése szerint a keretből több tehetséges fiatal, akinek nem adatott meg, hogy már zsenge korban megtanuljon románul, felhagyott a focizással.

A hálóőröknek ugyan nem törték el a lábát, őket a pályán inkább lökdösték, a kapu mögötti lelátóról meg anyázták. Az 1980-as években, a Marosvásárhelyi ASA kapusaként Varró Sándor az A divízióban számos petrozsényi kiszállást tudott le, azelőtt, a B-ben, a Chimica kapusaként meg Brádtól Újmoldováig bejárta egész Dél-Erdélyt.

Jól emlékszik, hogy szinte nem volt szögletrúgás, amikor ne lökdösték vagy cibálták volna meg.

Mint vallja, egy-egy bányavárosi kiszállás az átlagon felüli pszichikai felkészülést igényelt. „A pontért mindig megszenvedtünk: előbb a pályán, utána a stadion elhagyásakor” – állította. Hazai kudarc esetén az öltözőből való távozás felért egy-egy akciófilmbe illő kalanddal.

Amit sokszor a játékvezetők is megtapasztaltak. Ugyanis az, hogy a hazaiak meddig merészkedtek a megfélemlítő játékkal, nagyrészt rajtuk múlott. Csakhogy ők is emberek voltak, akik féltették az irhájukat!

„Ha a bírónak volt vér a micsodájában, akkor nem nézte el a hazaiak sportszerűtlenségeit. Ha meg nem, vidáman durváskodhattak” – fejtegetette Fazakas Árpád, az 1970-es évekbeli ASA és a román válogatott villámgyors szélsője.

Viszont nem csak játszani, bíráskodni sem volt könnyű a bányásztelepüléseken.

„A legnehezebb, hogy azt ne mondjam, életveszélyes volt egy-egy bányászvárosban fújni a sípot” – jellemezte a helyzetet Cseh Gábor B osztályos marosvásárhelyi játékvezető. Mindezt annak tudja be, hogy a vasárnap délelőtti futballmeccsek az egyetlen szórakozási lehetőséget jelentették a mélyben dolgozók számára.

„A kocsmából jöttek a meccsre, és ugyanoda távoztak a mérkőzés után” – mondta. Ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a lelátón is igyanak. Volt alkalom, amikor Cseh Gábor azt jegyezte fel a bírói lapra, hogy kilencven perc után köpködések közepette hagyta el a pályát. Az egyik borsabányai mérkőzés lefújása után néhai kollégája, Bodó Zoltán két órát lapított az öltözőben, mígnem a rendőrség kimenekítette onnan.

A vendégek 1–0-s győzelme után nekem is meggyűlt a bajom, de valahogy túlvészeltem” – emlékezett vissza máramarosi kalandjára a sípmester. A vásárhelyi bírók még így is mázlisták voltak vâlceai kollégájukhoz, Ion Crăciunescuhoz képest. A későbbi nemzetközi bírót 1981-ben agyba-főbe verték a bánsági Aninabányán, ahol a második ligás helyi csapat mindössze 1–1-et játszott a feljutásra hajtó Biharral.

Amint véget ért a mérkőzés, a háromezer néző a pályára rontott, és elcsípte a játékvezetőt, akinek az volt az állítólagos bűne, hogy mindvégig a nagyváradiakat segítette. Egy nyugdíjas vájár, Matei Schinteie mindmáig büszke arra, hogy úgy ragadta frakkon a később BEK-döntőt is vezető sporit, hogy annak a kitűzője és egy darabka a mezéből a kezében maradt.

Az öreg bányász mindmáig afféle ereklyeként őrzi ezeket, és csak azt bánja, hogy mire megfejelte volna az áldozatot, mások megelőzték, főbe kólintották és földre teperték.

Mi több, a nagy kavarodásban Schinteiének is kijutott egy-két ököl. Akárcsak a fekete ruhás áldozat segítségére rohanó Ion Streinunak. A Krassó-Szörény megyei kisváros rendőre a kapu torkába menekítette a szinte magatehetetlen Crăciunescut, ahol a testével próbálta védelmezni. Csakhogy a hálón keresztül a szögletzászlókkal kezdték szurkálni és ütlegelni a kapuba rekedt sípmestert.

„Tiszta szerencse, hogy a meccsre kilátogató száz sorkatonát sikerült mozgósítanom, és ezzel megmentenem a játékvezető életét” – mesélte Streinu, akiben felemás érzések kavarognak, amikor a négy évtizeddel ezelőtti verekedést próbálta felidézni.

Mint mondja, Crăciunescu gazember módjára fújta a sípot, két vagy három játékosukat kiállította, egy képzeletbeli les címén szabályos gólt érvénytelenített, és csak arra hajtott, hogy a Bihar ponttal vagy pontokkal távozzon.

A játékvezető a hátsó kijáraton, a milícia autójával távozott – egyenesen a kórházba.

Igen ám, csak a híre hamarabb odaért, mint a szirénázó autó, így a hirtelen erőre kapott és kórházi ágyukból feltápászkodott betegek támadták le. Ekkor nemhogy BEK-döntő vagy ifi világbajnoksági finálé vezetéséről nem álmodott; azt sem tudta, hogy élve hagyja-e el a várost vagy holtan.

„Azt hittem, hogy soha többé nem láthatom a családomat, a gyermekeimet, Aninabányán halok meg” – mondta minden idők egyik legtekintélyesebb román játékvezetője, a 72. életévét taposó Ion Crăciunescu.

Az iparág tönkrementével és a bányavárosok teljes lepusztulásával az évtizedes hagyománnyal rendelkező csapatoknak is befellegzett.

Ma már az első osztályban egyetlen bányászcsapat sem rúg labdába; a 2. Ligában is csak a Nagybányai Minaur és Târgu Jiu képviseli a „brancsot”. A harmadik szinten mindössze Petrozsény, Déva, Brád, Marosújvár és Târgu Cărbuneşti szerepel a pontvadászatban, de egyik csapatot sem a bányavállalat tartja fenn.