Akit Bölöni a vállán cipelve ünnepelt: beszélgetés az érmihályfalvi Klán Jánossal, az ASA egykori középcsatárával

– Valamikor Mihályfalva az Érmellék labdarúgó-központjának számított, ahol ütőképes C osztályos csapat működött. Össze szokott verődni még a régi gárda? Ha nem egyébért, egy fröccs mellett nosztalgiázni…

– Egyre ritkábban és kevesebben ülünk össze. A régiek mind kiöregedtek, egyesek közülünk sajnos el is távoztak. A magam hatvan esztendejével én sem vagyok fiatal, de egykori társaim mind nálam nagyobbak voltak. Mindössze 17 évesen, 1980-ban kölyökként kerültem be az Unirea felnőttcsapatába – abban az időben a városban egy másik csoportosulás, a konzervgyár együttese is működött! Abba a gárdába, amely a vaskohsziklásiak előtt nyerte a megyei bajnokságot, majd feljutott a harmadosztályba. Kiváló csapatunk volt a C-ben: a vezetőség ide csalta az FC Bihar A divíziós gárdájából kiöregedett Florescut, Agudot, Gergelyt, Brukenthalt és a tizenhétszeres válogatott futballzseni Kun Attilát, azaz Kun II.-t. Edzőnk szintén egy egykori váradi legenda volt, Szűcs Árpád.

Ha edzésen ő hússzor célozta meg távolról a vinklit, hússzor lőtte ki a pókhálót. Egyszerűen hihetetlen volt, amit leművelt a labdával, nem hiába hívták négy-öt éven keresztül a válogatottba.

– Érmellék nem volt képes kitermelni a saját csapatát? A románok által Viguként emlegetett Vígh Józsefen kívül nemigen hallottunk másról, aki túl sokra vitte volna.

– Még volt pár, de Jóska kimagaslóan a legjobbnak számított, aki mindvégig magas szinten játszott. Ha nem jön közbe a sérülése, talán nem kell búcsút intenie sem a Steauának, sem a válogatottnak. Rajta kívül a Virág-fiúk, Fele Sanyika, Csűri Sanyi játszott a Biharnál, jómagam meg Marosvásárhelyen, az ASA-nál.

– Gondolom, az itteni fiatalok számára Vígh egy példaképnek számított.

– Természetesen. Egy alkalommal Érsemjén csapata Mihályfalvára látogatott egy barátságos mérkőzésre. Jóska éppen otthon volt szülőfalujában, ezért beállt a semjéniekhez. Meccs után jelezte, hogy szeretne beszélni a dihenesi gyerekkel. Meg voltam győződve, hogy ő Dihenes Sanyira gondolt. „Nem, a dihenesi gyerekkel” – vágta rá. Az én volnék, kaptam észbe, hisz én laktam abban a város-, akkoriban még falurészben.

– Miként jellemezhető Érmihályfalva akkori és mit jelent a mai labdarúgóélete?

– Gyermekkoromban, amikor az apámtól kapott labdával kimentem az állatpiacnak helyet adó városrészre, azonnal összeverődött legalább harminc kölyök. A kapukat mi magunk készítettük el, igazi pályát sokáig nem is láttunk. Nem számított, hogy esik vagy havazik, ha csak tőlünk függött volna, akár reggeltől estig rúgtuk volna a labdát. Valamikor összeszámoltam, s kiderült, hogy csupán ebből a határ menti fertályból egyszerre húszan váltunk az ifi keret tagjaivá. Akik közül jó páran aztán feljutottunk a C-be. Ma alig jön össze egy csapat, amely a 4. Ligában rúgja a bőrt. Kár, mert ha itt nincs hagyomány, akkor hol? Az Unirea úgy ünnepelte a nyáron a fennállásának 100. évfordulóját, hogy az elmúlt évszázadban végig volt felnőttcsapata.

– Miként fogadták 1983-ban az érmihályfalviak a hírt, hogy az A osztályban, az ASA-nál folytatja?

– Az elején nemigen örültek, mert előbb az FC Bihar szemelt ki magának. A nagyváradiakkal végeztem a téli felkészítőt, már indulnom kellett volna egy olaszországi tornára, ami nagy szó volt egy vidéki klub számára annak idején, csakhogy időközben, mondván, hogy úgy sem „fogom meg” az első ligás csapatot, ám távozásom veszélybe sodorhatja a gólvágó nélkül maradó helyieket, Szűcsék visszahoztak a szülővárosomba.

Igen ám, csak a tavaszi idény közben meglátott focizni egy Lungu nevű nagyváradi futballbarát katonaezredes, aki azonnal hírül adta a vásárhelyi vezetőknek, hogy Érmihályfalván lenne egy ifjú, tehetséges, nemsokára katonaköteles, azaz ingyen vihető fiatalember. Mi több, meghívta az ASA-t egy barátságos mérkőzésre. Tudtam, hogy miattam jött a Marosvásárhely az érmelléki kisvárosba, ezért igyekeztem anyait-apait beleadni. Ami sikerült is, hisz a meccs utáni napon beállított az otthonunkba Kiss Madocsa, a csapat akkori másodedzője és az egyik klubvezető, és elémbe tették a papírokat, hogy írjam alá. „A nyáron elviszünk az ASA-hoz!” – újságolták nagy örömömre.

Miután ez megtörtént, a mihályfalviak is elkezdtek büszkék lenni arra, hogy városbelijük Bölönivel, Ispirrel, Varróval játszik egy csapatban.

„Jancsi, láttalak a tévében, te, hogy neked milyen izmos lábad van!” – ilyen és ehhez hasonló bókokat kaptam, pedig abban az időben évente egyszer-kétszer, ha közvetítették az ASA valamelyik mérkőzését.

– Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése?

– A Rapid elleni találkozó, Bukarestben. Nem álltunk túl rózsásan, ezért nagy szükségünk volt a pontra, pontokra. Horváth Tibi barátom mellett ültem a kispadon, és mindegyre mondogattam, hogy megbolondulok, ha potyára tettem meg egy ilyen hosszú utat és nem léphetek pályára! Éreztem, hogy jó formában vagyok és ezt képes vagyok bizonyítani is. Félidőben Czakó Jancsi bácsi elküldött melegíteni, aztán nem sokkal az újrakezdés után be is állított a csapatba. Bölönitől kaptam egy remekbe szabott keresztlabdát, átvettem mellel, kicseleztem a hazaiak két védőjét, és átemeltem a kapuson. Ezzel az egyenlítő góllal sikerült pontot rabolnunk Giuleşti-ből. Ami lehetett volna akár kettő is, ha egy 16-osról leadott kapáslövésem nem surran el a léc mellett. „Klán élete meccsét csinálta” – írta az akkori Vörös Zászló, ami egyébként igaz is.

– Alig egy idény után mégis Dicsőszentmártonba igazolt, anélkül, hogy az ASA küldte volna.

– Jancsi bácsi nem akart elengedni, de a dicsőiek sem adták ingyen Márton Leventét. Az utánpótláscsapat edzője, Mircea Ronea pedig megmondta, hogy a Chimicát meg a B osztályt megtalálod negyvenévesen is! Mai fejjel én is így gondolkodtam volna. Csakhogy mindenáron játszani szerettem volna, nem a kispadot koptatni. Annak idején nem volt könnyű kiejteni a kezdő 11-ből Fanici Andrást vagy az éppen Dicsőszentmártonból visszahívott Mártont. A Chimicánál, bár egyesek úgy érezték, hogy kitúrtam őket a csapatból, jól éreztem magam; egy pénzes klub ütőképes csapatába csöppentem. A fiúkat addig jóformán csak látásból ismertem, a Steaua és az ASA volt középpályásával, Mátéfi Istvánnal sem volt azelőtt alkalmam együtt játszani. Ennek dacára első nap, amikor beléptem az öltözőbe, ő mutatott be.

– köszöntött, mire mindenki nevetni kezdett. Attól a pillanattól elválaszthatatlan barátokká váltunk. Amint viszont leszereltem, nem vártam ki az idény végét, hazaköltöztem. De az ASA-t végérvényesen a szívembe zártam. Olyannyira, hogy amikor a következő évadban Nagyváradon játszott és Fanici beollózta a győztes gólt, a váradi nézők karéjából felszöktem, és örömömben elkiáltottam magam. Néha-néha eltöprengek azon, hogy mi lett volna, ha akkor az edzőimre hallgatok… De az időt visszatekerni nem lehet. Szép volt, jó volt az a korszak, akárcsak az azelőtti meg azutáni is. Hazatértem, megnősültem, megszületett a lányunk, ezért fiatalon, mindössze 27 évesen búcsút intettem a labdarúgásnak.

– Milyennek tűnik a mai foci? Követi a bajnokságot?

– Mai foci, mostani bajnokság? Azon nagyon nincs mit követni. Az akkori B osztály, amelybe nemcsak Dicsőszentmártonban, hanem Nagyváradon, az Înfrăţireánál is volt szerencsém belekóstolni,

Számomra a mai focit a nemzetközi porond jelenti. Leginkább a spanyol bajnokság tetszik, s talán még annál is jobban az angol, ahol az utolsó pillanatig és leheletig hajtanak a játékosok. Amúgy megrögzött Messi-rajongó vagyok, a vejem Ronaldo-szimpatizáns, aztán ezzel cukkoljuk egymást.