2011. január 20., 10:302011. január 20., 10:30
A megelevenedett színes rajzok kétdimenziósak, egyértelműek, és csak szórakozásra valók. A színház, az más, félelmetesen életszerű, és Zsófi nem igazán érzi, hol a határ a valóság és az ott kápráztató mese között. Másrészt Zsófit erősen foglalkoztatják a filozófiai alapkérdések: mivégre vagyunk a világon, honnan jövünk, hova tartunk, hol ér véget az én, és persze a legnagyobb titok, mi lesz velünk, ha meghalunk.
Engem meg folyton zavarba hoz, mert hogy válaszoljak arra, amit én is szívesen megkérdeznék. Ebben a felfokozott kutakodó állapotában a színház még inkább bezavar. Korábban Zsófi úgy védekezett, hogy az előadás első tíz percében rajtaütésszerűen elaludt, a vastaps sem zavarta, úgy kellett a végén kicipelni, a produkció eleven és kétértelmű kritikájaként.
Azóta viszont eltelt egy-két év, és Zsófi ébren marad, csendben figyel, szemrebbenés nélkül elhiszi azt is, amit a Varázsló a pantomimben megteremt. Legutóbb is elégedetten szedelőzködtünk, jövünk még, állapítottuk meg teljes egyetértésben, jót mulattunk, és lesz amiről beszélgetni a hazafelé úton. Zsófi szórakozottan, még a látottak hatása alatt kotorászott a táskámban a túlélő csokiszeletkéje után, és teljesen sokkot kapott, amikor másfajtát húzott elő, mint amit a szeme láttára bepakoltunk.
Nagy volt a kísértés, hogy a gyermeknek a hétköznapi csodákba vetett hitét a tapasztalat megdönthetetlen érvével véglegesen, megingathatatlanul megalapozzam. Mert az apja kézügyességét már meghaladja a Zsófi szemfülessége, így a füle mögül varázsolás lassan lecseng. Végül győzött a földhözragadt anyai féltés, és a rettegő Zsófinak elmagyaráztam, hogy egy anyai táskában egynél mindig több túlélő csoki lapul, főleg ha színházba menés esete forog fenn. Majd tartottam egy rövid székfoglalót a női táskák tartalmáról és azok keveredéséről, és végső bizonyítékként előhúztam a nem elvarázsolt csokit is. Zsófi szótlanul jött az autóig, majd közölte, hogy ő többet az életbe nem megy színházba, mert... „mert még a végén elhiszem”.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.