2011. január 20., 10:302011. január 20., 10:30
A megelevenedett színes rajzok kétdimenziósak, egyértelműek, és csak szórakozásra valók. A színház, az más, félelmetesen életszerű, és Zsófi nem igazán érzi, hol a határ a valóság és az ott kápráztató mese között. Másrészt Zsófit erősen foglalkoztatják a filozófiai alapkérdések: mivégre vagyunk a világon, honnan jövünk, hova tartunk, hol ér véget az én, és persze a legnagyobb titok, mi lesz velünk, ha meghalunk.
Engem meg folyton zavarba hoz, mert hogy válaszoljak arra, amit én is szívesen megkérdeznék. Ebben a felfokozott kutakodó állapotában a színház még inkább bezavar. Korábban Zsófi úgy védekezett, hogy az előadás első tíz percében rajtaütésszerűen elaludt, a vastaps sem zavarta, úgy kellett a végén kicipelni, a produkció eleven és kétértelmű kritikájaként.
Azóta viszont eltelt egy-két év, és Zsófi ébren marad, csendben figyel, szemrebbenés nélkül elhiszi azt is, amit a Varázsló a pantomimben megteremt. Legutóbb is elégedetten szedelőzködtünk, jövünk még, állapítottuk meg teljes egyetértésben, jót mulattunk, és lesz amiről beszélgetni a hazafelé úton. Zsófi szórakozottan, még a látottak hatása alatt kotorászott a táskámban a túlélő csokiszeletkéje után, és teljesen sokkot kapott, amikor másfajtát húzott elő, mint amit a szeme láttára bepakoltunk.
Nagy volt a kísértés, hogy a gyermeknek a hétköznapi csodákba vetett hitét a tapasztalat megdönthetetlen érvével véglegesen, megingathatatlanul megalapozzam. Mert az apja kézügyességét már meghaladja a Zsófi szemfülessége, így a füle mögül varázsolás lassan lecseng. Végül győzött a földhözragadt anyai féltés, és a rettegő Zsófinak elmagyaráztam, hogy egy anyai táskában egynél mindig több túlélő csoki lapul, főleg ha színházba menés esete forog fenn. Majd tartottam egy rövid székfoglalót a női táskák tartalmáról és azok keveredéséről, és végső bizonyítékként előhúztam a nem elvarázsolt csokit is. Zsófi szótlanul jött az autóig, majd közölte, hogy ő többet az életbe nem megy színházba, mert... „mert még a végén elhiszem”.
Románia leginkább ahhoz a katonához hasonlít, akire a csatában rálőttek, de szerencséjére a füle mellett elsüvített a puskagolyó – tömören így foglalható össze az államfőválasztás végeredményének legfőbb következtetése.
Elnökválasztás előtt áll, és háborog az ország. A választópolgárnak el kell döntenie, hogy az egykori suszter „aranykorszakát” felelevenítő aktivista „megmondóember” vagy a matematikában kimagasló eredményeket felmutató jelölt mellé üti a pecsétet.
Sokszor mondták már a romániai választások kapcsán, hogy két rossz közül kell választani, ezért szavazzunk a kisebbikre – a mostani elnökválasztás viszont már arról szól, hogy nem a nagyobbik rosszat, hanem a katasztrófát kell elkerülni.
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.