Makkay József
2020. december 29., 20:512020. december 29., 20:51
Nemrég a Szeben megyei Berethalomban jártam, ahol Erdély épségben megmaradt legszebb erődtemploma fogadja a látogatókat. Az impozáns várfalakon belül rendezett szabadtéri fényképkiállítás felidézi a királyföldi szász falu gyönyörű népviseletét, népszokásait, az igen értékes kulturális és gazdasági kincseket, amelynek gazdái röpke három-négy évtized alatt váltottak hazát.
A fél évszázada még többségében szászok lakta faluban ma már csak mutatóban lehet idős szász embert találni. Mindez a település új román és cigány lakóit – élükön a polgármesterrel és a színromán helyi önkormányzattal – egyáltalán nem zavarja. Sőt! A román trikolórral fellobogózott egykori száz házak között sétálva az ember hirtelen szembetalálja magát egy „égig érő” hatalmas román zászlóval a falu központjában, a középkori szász templom mellett. Hadd lássák az ide érkező külföldi turisták, ki az úr a házban.
Ez az aprócska történet a néhány nap múlva véget érő nemzeti összetartozás esztendeje kapcsán jut eszembe, amit a magyar Országgyűlés idén januárban a száz évvel ezelőtt aláírt trianoni békediktátum kerek évfordulójára szánt, jelentős pénzügyi forrásokkal és számos rendezvény forgatókönyvével. Nem a budapesti kormányon múlott, hogy a márciusban berobbant koronavírus-járvány a témához kapcsolódó rendezvények forgatókönyvét átírta. A dél-erdélyi Berethalomban szerzett friss tapasztalataimat pusztán azért hoztam szóba, hogy egyféle kontrasztot mutassak a teljes önfeladást választó erdélyi szászok és a továbbra is a szülőföldjükön élni akaró erdélyi magyarok között. Ez a megállapítás akkor is igaz, ha mi is gyors ütemben fogyunk a szórványban, de összességében távolról sem olyan rossz a helyzetünk, mint ahogyan azt egyesek láttatni szeretnék. Vagy ahogyan azt már száz évvel ezelőtt eltervezte a román politika. Nem Bukaresten múlott, hogy 1920 után nem jutottunk a szászok sorsára.
A nemzeti összetartozás évében tető alá hozott rendezvények a Kárpát-medencei magyarság elkötelezett élni akarását mutatja. Ahogyan a közös, 20. századi múltunkat feltáró számos könyv és tanulmány is, amelyek zömmel idén láttak nyomdafestéket. A történelem iránt megszállottan érdeklődő olvasóként ezek közül jó párat átböngésztem. És az is érdekelt, hogy a zömmel magyarországi lapokban kicsúcsosodott történészviták hogyan közelítenek a magyar nemzet Trianonjához. Ilyen szempontból is termékeny esztendő volt a 2020-as év, amely egyféle tükröt tart a nemzet elé arról a száz esztendőről, amelynek kezdetén a magyarság hitte talán a legkevésbé, hogy mindez megtörténhet vele. Azokban az években a budapesti politika sajnos nem fogta fel, hogy az évszázados román cél Erdély megszerzése, sőt északon és nyugaton az országhatárként elképzelt Tisza folyó! Nem a románok „jóindulatán” múlott, hogy Debrecen vagy Békéscsaba ma nem többségében román város, ahogyan száz év alatt azzá tették az egykoron színmagyar Marosvásárhelyt, Kolozsvárt, Szatmárnémetit vagy Nagyváradot.
Aki a Trianonnal foglalkozó, idén megjelent történelmi témájú könyvek akárcsak egy részét is átböngészi, egyetlen végkövetkeztetése lesz: a korabeli magyar elit hihetetlenül naiv volt. Illúziószerű konföderációs tervekben és az antanthatalmak jóhiszeműségében hitt. Olyan körülmények között, amikor a magyarság kivételével a formálódó Kárpát-medencei utódállamok politikai elitjének jól meghatározott céljai voltak, amelyek alapjaiban kérdőjelezték meg a magyar államiságot. Ebben a konglomerátumban egyedül a magyarság sodródott az árral, aminek máig ható, tragikus következményei vannak.
A nemzeti összetartozás évében a történelem terén megejtett számos tudományos kutatás ismételten rávilágít arra, hogy mennyire fontos tisztában lennünk múltunkkal. Hogy fel tudjuk mérni a hibáinkat és mulasztásainkat is. A Trianont megelőző években sok olyan kisiklás történt, amely együttesen vezetett el a jól ismert végkifejlethez.
Ha mindezzel tisztában vagyunk, nem fogunk eljutni a szászok sorsára. Akiknek múltjáról és megvalósításairól a betelepült utókor szinte semmit nem ismer.
Balogh Levente
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
Gazda Árpád
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Rostás Szabolcs
Megnyugtató válaszok, lehetséges megoldások helyett egyre több a kérdőjel Parajdon azóta, hogy az évtizedek óta nem tapasztalt vízhozammal megáradt Korond-patak május utolsó napjaiban teljesen megtöltötte a sóbányát.
Balogh Levente
Vége a fél éve tartó elnökválasztási mizériának, a legnagyobb mumus, Călin Georgescu bejelentette a visszavonulását a politikától, miután Nicușor Dan nyerte a megismételt elnökválasztást – úgy tűnhet, Romániában helyreállt a rend.
Balogh Levente
Miközben Nicușor Dan választási győzelme kedvező fejlemény a magyarok számára, hiszen sikerült elkerülni, hogy az országnak szélsőjobboldali, magyargyűlölő elnöke legyen, azért olyan sok okunk még sincs az önfeledt ünneplésre.
Rostás Szabolcs
Románia leginkább ahhoz a katonához hasonlít, akire a csatában rálőttek, de szerencséjére a füle mellett elsüvített a puskagolyó – tömören így foglalható össze az államfőválasztás végeredményének legfőbb következtetése.
Balogh Levente
Sokszor mondták már a romániai választások kapcsán, hogy két rossz közül kell választani, ezért szavazzunk a kisebbikre – a mostani elnökválasztás viszont már arról szól, hogy nem a nagyobbik rosszat, hanem a katasztrófát kell elkerülni.
szóljon hozzá!