Quo vadis, hungarofób Európa?

Számomra a legszomorúbb az, hogy a politika ellepte mindennapjainkat, a bőrünk alá férkőzött, még a sport sportszerűségét is megfertőzte. A homofób hungarofóbia nem kerülte el a focit sem. Nemrég vált nyilvánossá a hír, miszerint egyes magyar szurkolók diszkriminatív viselkedése miatt az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) három hazai mérkőzést zárt kapussá ítélt, százezer euróra büntette a magyar szövetséget, melynek „Egyenlő Játék” feliratú molinót kell majd kifeszítenie a nézők nélküli találkozókon.

Az okok között szerepelnek: huhogások, rasszista bekiabálások, homofób dalok éneklése. Mindjárt bosszúra gondolhatunk, mivel Magyarország képes volt egyedüli kivételként telt házas meccseket rendezni a csillapodó koronavírus-járvány idején, és nem járult hozzá a müncheni stadion szivárványszínű kivilágításához. Ugyanis az az „Európa” hozta ezt az ítéletet, amely nem indított vizsgálatot a magyar himnusz éneklése alatt a pályára rohanó és szivárványszínű zászlót lobogtató férfi ügyében, nem érdekelte, hogy a magyar hálóőrt vizespalackokkal dobálták meg a francia szurkolók, és nem szégyelli magát a világhálón elterjedt fényképért, amelyen tucatnyi boldog holland szurkoló összehúgyozza az egyik pesti utcát.

Ami a focit illeti. Bármely több ezres, tízezres tömegben – főleg a nem legmagasabb erkölcsi átlaggal rendelkező szurkolók körében – vannak kevésbé civilizáltan, primitíven és vulgárisan megnyilvánuló elemek. Ez igaz a magyar, román, angol, holland vagy francia szurkolókra egyaránt, legfeljebb más-más sérelmeket, frusztrációkat, érzéseket felszínre hozva. Márpedig „ördögi folyamatnak” tekinthető, amely irreverzibilis indulatokat vált ki, amennyiben egyesek „megkülönböztetett bánásmódban” részesülnek a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében. Ráadásul következetlenül, politikai célokat követve, vagy legalábbis annak a feltétlen gyanújával. Sőt mi több: nincs olyan tömeg, sportrendezvényen kiváltképpen, ahol jól megfizetett provokátorokkal ne lehetne lejáratni a becsületesen viselkedő és gondolkodó többséget. Végül, de nem utolsósorban: amikor egy fekete bőrű játékosra már nem mondható el, hogy „az a fekete”, csakis a rasszizmus vádjával dacolva, akkor már nagy baj van.

Erdélyi magyarokként mi jól tudjuk, hogy a kisebbség (újabban többség) megalázása, a kényszerelvárások erőltetése nem vezet jóra, ellenérzéseket szül. Mi azt is tudjuk, hogy az első világháborút igazságtalanul lezárók hozták létre Hitlert, vagy éppenséggel az erőszakkal exportált amerikai demokrácia az Iszlám Államot. Mi nemcsak a néhány évtizeddel korábbi diktatúrából, hanem emberi jogokból is gyakorlati tapasztalatokat nyújthatnánk az eltáposodó és már-már életképtelen Nyugatnak. Ehelyett lassacskán egy újabb diktatórikus rendszer szenvedő alanyai leszünk. Ha nem egyébért, a „migráns medvékért”, amelyeket az európai jogszabály nagyobb becsben tart, mint őshonos kisebbségi mivoltunkat. Dehát Brüsszelnek kell védenie az emberi életteret immár veszélyeztető medvéket, miközben csak migránskvótákról szavaznak, és a macik befogadásáról hallani sem akarnak?

Európa keresztyén szellemisége megkopott. Már egyáltalán nem számít az, hogy valamikor éppen a keresztyén Európát védtük tatártól, töröktől, szovjettől.

Quo vadis, hungarofób Európa?

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár