Rovatok

„Az Európai Néppárt elnöksége és a Fidesz egyetért abban, hogy a Fidesz felfüggeszti tagságát az EPP-ben addig, amíg az értékelő bizottság jelentése elkészül” – ez a kompromisszumos megoldás született az európai ernyőszervezet szerdai brüsszeli tanácskozásán.

Valószínű, hogy ezzel a lépéssel az EPP időt nyert és a májusi európai parlamenti választások után ismét az Európai Unió (EU) legerősebb politikai tömörülése lesz. De mi lesz vajon azután, és miként alakul Európa sorsa, ha egy „ilyen” politikai család tartja kezében a szálakat?

Az EPP azoknak a jobbközép szervezeteknek a pártcsaládja, amelyek gyökerei mélyen visszanyúlnak az európai kontinens történelmébe és civilizációjába. Ezt olvasni a programjukban. Szóval a néppárti tömörülést az átlagpolgárnak úgy kellene értelmeznie, hogy ez a „család” az Unió konzervatívan gondolkodó szavazóinak a képviselője.

De miféle konzervatív oldalról beszélhetünk egyáltalán?

Az EU vezető országának vezető pártja, az 1945-ban alakult német Kereszténydemokrata Unió (CDU) például egy középen elhelyezkedő, kereszténydemokrata, liberális és konzervatív irányzatokat képviselő pártként indult, és jó ideig az is maradt. Viszont ma már sem elméletileg, még kevésbé pedig gyakorlatilag nem kereszténydemokrata. Elődjének a weimari köztársaság Centrum Pártját tekintik, amely akkor elsősorban a katolikus-keresztény értékeket képviselte, a mai CDU ezt kiterjesztette az összkeresztény értékekre is.

A párt hitvallása szerint nyitott minden keresztény vallású ember, de a nem keresztények felé is. 2005-ben választóinak több mint 50 százaléka katolikus, kb. 33 százaléka evangélikus és a többi mintegy 17 százalék felekezeten kívüli volt. Az első CDU-kancellár, Konrad Adenauer római katolikus volt, utódja, Ludwig Wilhelm Erhard, majd Németország jelenlegi kancellárja, Angela Merkel evangélikusok; ateista német kancellárról nem tudok.

Nos, Európa, a mi keresztény kontinensünk sokszor háborúzott, és bár legtöbbször ez a viszály a nemzetek háborúja volt, évszázadokon át harcolt egy idegen kultúrájú, nem keresztény, hanem erősen keresztényellenes hatalom ellen is. Ma, a 21. század elején, ez a hatalom ismét fenyegeti Európa létét. Ez tény, amit nem szabad csűrni-csavarni. Az Európába irányuló és 2015 óta felgyorsult migráció egyik fő támogatója kétségtelenül a jelenlegi német kancellár, a kereszténydemokrata Angela Merkel volt, holott Európa legnagyobb részében, az EU tagállamaiban is, kezdettől ellenezték a merkeli bevándorláspolitikát.

Merkel ideje – látszólag – lejáróban, de vannak követői, akik már nem is beszélnek a bevándorlás okairól, következményeiről, ők már a lehetséges jövőt tárják elénk. Ennek a bevándorláspolitikának az erős támogatói ott ülnek a nemzeti kormányok parlamentjeiben, de a nagy gyülekezetben is, mikor a (keresztény!) EPP határozatra összehívja vezető híveit. Íme egy példa. A CDU és a Bajor Keresztényszociális Unió (CSU) közös új frakcióvezetője, Ralph Brinkhaus alaposan felborzolta a kedélyeket, mikor a közelmúltban egy interjúban kijelentette:

elképzelhetőnek tartja, hogy 2030-ra muszlim kancellárja legyen Németországnak.

A keresztény politikus arról is beszélt, hogy szívesen látják pártjukban a muszlimokat, hiszen egyes német tartományban már csak a lakosság töredéke tartozik a keresztény egyházak valamelyikéhez, ezért azok a muszlimok, akik osztoznak a kvázi európai értékekben, miért ne lehetnének a CDU tagjai?

Egy ilyen kijelentést nagyon nehéz kommentálni, egyszerűen megáll az ember esze. Bár német politikai körökben nagy a csodálkozás, sokan egyszerűen nem értik a kijelentést, sokan háborognak és megkérdőjelezik Brinkhaus jelenlétét. Akinek akad támogatója is, hiszen egy észak-német tartomány CDU-tag kultuszminisztere kijelentette: természetesen egy muszlim kereszténydemokrata, egy hindu vagy egy ateista is lehetne a CDU kancellárja. Ennek kapcsán többen megjegyzik, hogy jó, jó, de ha már ez így megy tovább, vegyék ki a CDU rövidítésből a C-t, ami a christlich (keresztény) rövidítése és helyettesítsék be például M-el, és akkor lesz egy „Muslimisch Demokratische Union”, amely aztán tovább képviselheti az országot az Európai Néppártban.

Még 2010-ben, a német újraegyesítés évfordulóján Chistian Wulff német államfő kijelentette, hogy az iszlám Németországhoz tartozik. Pár napra rá Merkell kancellár asszony a bevándorlással kapcsolatos témakörben arról beszélt, hogy a multikulturális társadalom felépítése, az álom, hogy egymás mellett éljünk egymás örömére, végképp elbukott. Öt évre rá Merkel a 4 milliós muzulmán vallású közösségre hivatkozva kijelentette, hogy egyetért Chistian Wulff volt államfő régebbi megállapításával, miszerint az iszlám Németország részévé vált.

Ellentmondásos kijelentések, „badarságok” egymásutánja. Ilyen a mai német és egyben az uniós politika tükörképe.

A Fidesz – és talán még egy-két európai párt – politikájában erősen ragaszkodik a keresztény értékekhez és ennek kapcsán bevándorlásellenes. Logikusan nézve a magyar kormánypárt nincs mit keressen az EPP-ben, már régen ki kellett volna lépnie. Lehet, hogy elhamarkodottan nyilatkozom? Várjuk ki a végét!

Hollai Hehs Ottó

A szerző Németországban élő publicista