Fotó: Jakab Mónika
Valamikor a 2000-es évek elején a Krónika szerkesztőségében egy lapindító értekezleten a kultúra rovat képviselője többek közt egy olyan cikket ajánlott a másnapi lapszámba, ami Bethlen Gábor fejedelem buzogányáról szólt. Egy olyan múzeumi tárgyról, amelyet a fejedelem állítólag XIV. Lajos francia királytól kapott ajándékba. A buzogányra talán valami kiállítás kapcsán irányult rá a kolléga figyelme.
2019. október 30., 16:522019. október 30., 16:52
2019. október 30., 17:012019. október 30., 17:01
A lapindító értekezleteken valamennyi rovat képviselője ott ült a főszerkesztő irodájában a hosszú, lekerekített végű asztal körül, az ügyeletes elemezte az aznap megjelent számot és minden rovat jelezte, hogy mit tervez a másnapi számba. Ilyenkor dőlt el nagy vonalakban, hogy kinek mi lesz a feladata aznap, és körvonalazódott, hogy melyek lesznek a másnapi újság húzós témái. Ezek aztán vagy megjelentek vagy nem. Gyakran felülírta az idő a délelőtti terveket. Még a délutáni órákban is készek voltunk felborítani a lapszámot, ha valami fontos, előre nem látott esemény történt.
A sportszerkesztő kolléga azonnal jelezte, hogy az információ hibás. Rögtön mondta, hogy Bethlen Gábor nem volt kortársa XIV. Lajosnak, mert a fejedelem 1629-ben halt meg, és a Napkirály csak kilenc évvel később, 1638-ban született. Hozzátette: legfeljebb XIII. Lajostól kaphatott buzogányt Bethlen, akivel egy időben uralkodott, de ezt sem tartotta valószínűnek. Hiába hivatkozott a kultúra rovat képviselője az erről szóló közleményre, a sportszerkesztő érvei cáfolhatatlanok voltak.
Nem tudom már felidézni, hogy végül született-e cikk Bethlen Gábor buzogányáról, de az a hangulat, az a pezsdítő légkör, amely egy-egy lapindító értekezleten volt érzékelhető, ma is lázba hoz.
Így alakult ki az a szellemiség, amely meghatározta a lapot, és amelyet talán az olvasók is megéreztek. Így alakult ki az a hozzáállás, hogy semmit sem szabad elfogadni, amit készen adnak. A közlemények csak kiindulópontjai lehetnek az újságírói munkának. Ezek tartalmát mindig ellenőrizni kell, össze kell mérni a korábbi tudásunkkal, ki kell egészíteni. Itt tanultuk meg, hogy a sajtótájékoztatókon mindig kérdezni kell. Nem szabad beérni azzal, amit a beszélők közölni akarnak. Mert senki nem ad ki közleményt arról, hogy mennyire elszúrt valamit, nem hív össze sajtótájékoztatót azért, hogy beszámoljon az elpuskázott lehetőségekről.
Megtanultuk, hogy az újság akkor állhat közel az olvasóihoz, ha az ő szemszögükből közelít a világhoz, ha az ő kérdéseikre keresi a választ. És megtanultuk azt is, hogy a véleménycikkekben állást kell foglalni. Nemcsak a kockázat nélkül bírálható távoli, külső dolgokról kell sommás véleményt mondani, hanem a magyar közösségen belüli visszásságokról is. Amikor a Krónika színre lépett,
Igen, megtanultunk. Tudósítótól főszerkesztőig. Mert a Krónika szerkesztősége a lap valamennyi újságírója számára iskola volt. A vezető szerkesztő ugyanúgy tanult a sportrovat vezetőjétől, mint a tudósító a főszerkesztőtől. Nem véletlen, hogy azok a kollégák, akik ideig-óráig ebbe az iskolába jártak, később konkurens országos vagy megyei lapok főszerkesztői lettek.
A Krónika a kételkedés, a vitatkozás, a bátor állásfoglalás szelleméből gyúrta össze Bethlen Gábor buzogányát, és kívánom, hogy lengesse ezt a buzogányt a következő húsz évben is.
Gazda Árpád
A Krónika vezető szerkesztője 1999 és 2008 között
Tisztelt Olvasó, húszéves lett a Krónika, napra pontosan két évtizeddel ezelőtt látott napvilágot először az erdélyi magyar közéleti napilap, amelynek mai száma születésnapi különszám, mégpedig a 21. évfolyam 5244. lapszáma.
Bosszant, hogy nem találom a Krónika 1999. október 30-án megjelent első lapszámát a sajtótörténeti relikviákat tároló kartondobozaimban, pedig biztosan tudom, hogy megvan, hiszen az elmúlt húsz évben többször is járt a kezemben.
Húsz év távlatából most már hála az égnek kijelenthető, hogy nekem csak epizódszerep jutott a Krónika életében, de nagyon köszönöm a gondviselésnek ezt az 1+2 évet.
A Krónikát – úgy vélem – nagyon sokan kezdetként éltük meg. De ez egy összetett, sokféleképp látható kezdet volt.
Annyira nehéz a Krónikáról írni. És legalább annyira könnyű is. Körülbelül úgy, ahogy az ember a fiatalságát próbálja felidézni.
Donald Trump győzelme nyomán nem oldódnak meg a világ gondjai egy csapásra, sőt gazdasági tervei miatt Európa is aggódhat, de esély nyílhat a háborús konfliktusok lezárására, magyar szempontból pedig gyökeres változás várható a jó irányba.
A körülmények úgy hozták, hogy a világ nagyon sok országában rendeztek választásokat ebben az évben.
Ha a kétségbeesett vagdalkozással ötvözött szánalmas vergődés olimpiai sportág lenne, a román Nemzeti Liberális Párt (PNL) Nicolae Ciucă elnökkel az élen komoly éremesélyekkel indulhatna.
Igencsak elrugaszkodik a valóság talajától, aki az EU-csatlakozásról szóló moldovai népszavazás eredményét úgy magyarázza, hogy azzal az ország végleg demonstrálta elköteleződését a nyugati integráció mellett, jókora csapást mérve ezzel a Putyin-rezsimre.
A román média keményen ostorozza a szerinte orosz befolyás alá került moldovai köztársaságbeli Gagauz Autonóm Tartomány szavazási eredményét. A gagauzok vajon miért nem szeretik a nagyromán jelöltet, és vele együtt az Európai Uniót?
A végén még az a szégyen éri a romániai lakosságot, hogy magyar és/vagy orosz áram és földgáz jön majd a falból.
Bár a román politikumban kétségkívül erős a konkurencia, Nicolae Ciucă liberális pártelnöktől senki sem veheti el az első helyet a hét legszánalmasabb és legröhejesebb kijelentéséért zajló versenyben.
Súlyos, de szükséges döntés volt: Izrael végül bevállalta a kétfrontos háborút az ország népét, államiságát fenyegető terrorszervezetekkel szemben.
Rekordokat dönt a román állam költségvetési hiánya. A túlköltekező kormány valahogy kihúzza a választásokig, de hogy utána mi lesz, arról csak rossz sejtések vannak.
A végén még oda lyukadunk ki, hogy Klaus Iohannis politikai jövője fontosabb Románia sorsánál.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!