Fotó: Jakab Mónika
Annyira nehéz a Krónikáról írni. És legalább annyira könnyű is. Körülbelül úgy, ahogy az ember a fiatalságát próbálja felidézni.
2019. október 30., 15:032019. október 30., 15:03
Azokat az időket, amikor az ember a legnagyobb pubertáskori viharokon túl, immár értékelhető adag önbizalommal felvértezve, ereje teljében, már korántsem hályogkovács módra, mégis felelőtlen optimizmussal igyekszik napról napra megváltani a világot. És nem kérdés, hogy a világ engedi-e megmenteni magát, mert mi akarjuk, és akkor majdnem mindent lehet. Mi több, egy-egy pillanatra sikerül is.
Valahogy így élnek bennem a Krónika 2000-es évei. Az az évtized, amelynek során már előrevetítette az árnyékát a digitális kor, valamennyi, a nyomtatott sajtó létét fenyegető „veszéllyel”. Mint egy betegség, amelynek lényegét egyelőre nem ismerjük, ezért aztán nincs is rá orvosságunk. De mint ahogy a szervezet vitaminokkal való erősítéséből sem lehet baj, a lapkészítéssel is úgy voltunk, hogy legjobb tudásunk, szakmai-emberi lelkiismeretünk – ha egyáltalán indokolt különválasztani a kettőt… – szerint igyekeztünk megfelelni a mindenféle, de elsősorban saját elvárásainknak.
Ha a kollégáknak esetleg azóta változatlanul kétségeik lennének: jók voltunk. A legjobbak az országban. Felnőtt, összeérett egy csapat, amelynek jelentős része a Krónikában látott először szerkesztőséget, miután használható útravalóval megérkezett az Ady Endre Sajtókollégiumból. Hamvasan, tapasztalat nélkül, de lelkesen, minden korábbi szerkesztőségi kolonctól mentesen.
Tanultunk egymástól, egymás szeme láttára formálódtunk felnőtt emberré, ami nélkülözhetetlen összetevője egy jó újságírónak. Kezünk alatt vált megkerülhetetlen, minden és mindenki által idézett fórummá a Krónika, miközben csak mi tudtuk, hogyan készült el a tegnapi újság.
És csak mi tudtuk, hogy esetenként milyen elszántsággal igyekeztek bennünket prés alá dugni, besorolni, arctalanná tenni.
Túléltünk anyagilag túlélhetetlen periódusokat, és amikor túl voltunk egyik-másik vérzivataros eseten, jó volt együtt leöblíteni a napot néhány sörrel.
Egészen addig, míg a családalapítások, az élet hasonló apró dolgai el nem kezdték jótékonyan erodáló hatásukat. És így volt ez jól.
A 2010-es évek elején volt egy periódus, amikor a legtöbb erdélyi magyar napilap élén krónikás műhelyben pallérozódott kolléga állt. Akkor úgy éreztem, ennél sokkal nagyobbat aligha lehet alkotni. A tőlünk kirajzó embereket persze hiányoltuk, de aztán újakat állítottunk a helyükre, és közben büszke öntudattal nyugtáztuk, hogy a kihelyezett tagozat révén szakmaibbá vált a szakma.
Sok mindent jelentett – és bízom benne, jelent ma is – a Krónika. Én például ott tanultam meg a minden korrektorok gyöngyétől, Dinótól a mozgószabály magabiztos használatát, és csak azért nem folytatom a sort, mert lassan elhasználtam a rendelkezésemre bocsátott terjedelmet. S mintha máris hallanám a tördelő felől, hogy vagy jön valaki meghúzni az anyagot, vagy „kimenettől eldob”. És ezt azért nem kockáztatnám meg. Éppen én…
Csinta Samu
A Krónika felelős szerkesztője 2003 és 2008 között
Tisztelt Olvasó, húszéves lett a Krónika, napra pontosan két évtizeddel ezelőtt látott napvilágot először az erdélyi magyar közéleti napilap, amelynek mai száma születésnapi különszám, mégpedig a 21. évfolyam 5244. lapszáma.
Bosszant, hogy nem találom a Krónika 1999. október 30-án megjelent első lapszámát a sajtótörténeti relikviákat tároló kartondobozaimban, pedig biztosan tudom, hogy megvan, hiszen az elmúlt húsz évben többször is járt a kezemben.
Húsz év távlatából most már hála az égnek kijelenthető, hogy nekem csak epizódszerep jutott a Krónika életében, de nagyon köszönöm a gondviselésnek ezt az 1+2 évet.
A Krónikát – úgy vélem – nagyon sokan kezdetként éltük meg. De ez egy összetett, sokféleképp látható kezdet volt.
A román média keményen ostorozza a szerinte orosz befolyás alá került moldovai köztársaságbeli Gagauz Autonóm Tartomány szavazási eredményét. A gagauzok vajon miért nem szeretik a nagyromán jelöltet, és vele együtt az Európai Uniót?
A végén még az a szégyen éri a romániai lakosságot, hogy magyar és/vagy orosz áram és földgáz jön majd a falból.
Bár a román politikumban kétségkívül erős a konkurencia, Nicolae Ciucă liberális pártelnöktől senki sem veheti el az első helyet a hét legszánalmasabb és legröhejesebb kijelentéséért zajló versenyben.
Súlyos, de szükséges döntés volt: Izrael végül bevállalta a kétfrontos háborút az ország népét, államiságát fenyegető terrorszervezetekkel szemben.
Rekordokat dönt a román állam költségvetési hiánya. A túlköltekező kormány valahogy kihúzza a választásokig, de hogy utána mi lesz, arról csak rossz sejtések vannak.
A végén még oda lyukadunk ki, hogy Klaus Iohannis politikai jövője fontosabb Románia sorsánál.
Kialakult az év végi romániai államfőválasztás részvevőinek mezőnye, immár tudjuk, hogy a parlamenti pártok kit küldenek harcba a Cotroceni-palotáért, illetve kik indulnak kisebb alakulatok színeiben vagy függetlenként.
Az Alkotmány 3. cikkelye szerint Románia területe elidegeníthetetlen, ezért is kelt rendszerint közfelháborodást szerte az országban ha valaki – nyilván magyar ember – azt meri mondani, hogy Székelyföld nem Románia.
Immár kijelenthető: Donald Trump egyszerre hihetetlenül szerencsés és hihetetlenül peches ember.
Európa forrong a migránsáradat miatt. Nem csak az éppen lecsengett nagy-britanniai tömegtüntetések jelzik, hogy a hatóságoknak sürgősen lépniük kell, hanem az Európai Unió területén egyre sűrűbben bevezetett határellenőrzés is ezt mutatja.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!