Fotó: Jakab Mónika
Annyira nehéz a Krónikáról írni. És legalább annyira könnyű is. Körülbelül úgy, ahogy az ember a fiatalságát próbálja felidézni.
2019. október 30., 15:032019. október 30., 15:03
Azokat az időket, amikor az ember a legnagyobb pubertáskori viharokon túl, immár értékelhető adag önbizalommal felvértezve, ereje teljében, már korántsem hályogkovács módra, mégis felelőtlen optimizmussal igyekszik napról napra megváltani a világot. És nem kérdés, hogy a világ engedi-e megmenteni magát, mert mi akarjuk, és akkor majdnem mindent lehet. Mi több, egy-egy pillanatra sikerül is.
Valahogy így élnek bennem a Krónika 2000-es évei. Az az évtized, amelynek során már előrevetítette az árnyékát a digitális kor, valamennyi, a nyomtatott sajtó létét fenyegető „veszéllyel”. Mint egy betegség, amelynek lényegét egyelőre nem ismerjük, ezért aztán nincs is rá orvosságunk. De mint ahogy a szervezet vitaminokkal való erősítéséből sem lehet baj, a lapkészítéssel is úgy voltunk, hogy legjobb tudásunk, szakmai-emberi lelkiismeretünk – ha egyáltalán indokolt különválasztani a kettőt… – szerint igyekeztünk megfelelni a mindenféle, de elsősorban saját elvárásainknak.
Ha a kollégáknak esetleg azóta változatlanul kétségeik lennének: jók voltunk. A legjobbak az országban. Felnőtt, összeérett egy csapat, amelynek jelentős része a Krónikában látott először szerkesztőséget, miután használható útravalóval megérkezett az Ady Endre Sajtókollégiumból. Hamvasan, tapasztalat nélkül, de lelkesen, minden korábbi szerkesztőségi kolonctól mentesen.
Tanultunk egymástól, egymás szeme láttára formálódtunk felnőtt emberré, ami nélkülözhetetlen összetevője egy jó újságírónak. Kezünk alatt vált megkerülhetetlen, minden és mindenki által idézett fórummá a Krónika, miközben csak mi tudtuk, hogyan készült el a tegnapi újság.
És csak mi tudtuk, hogy esetenként milyen elszántsággal igyekeztek bennünket prés alá dugni, besorolni, arctalanná tenni.
Túléltünk anyagilag túlélhetetlen periódusokat, és amikor túl voltunk egyik-másik vérzivataros eseten, jó volt együtt leöblíteni a napot néhány sörrel.
Egészen addig, míg a családalapítások, az élet hasonló apró dolgai el nem kezdték jótékonyan erodáló hatásukat. És így volt ez jól.
A 2010-es évek elején volt egy periódus, amikor a legtöbb erdélyi magyar napilap élén krónikás műhelyben pallérozódott kolléga állt. Akkor úgy éreztem, ennél sokkal nagyobbat aligha lehet alkotni. A tőlünk kirajzó embereket persze hiányoltuk, de aztán újakat állítottunk a helyükre, és közben büszke öntudattal nyugtáztuk, hogy a kihelyezett tagozat révén szakmaibbá vált a szakma.
Sok mindent jelentett – és bízom benne, jelent ma is – a Krónika. Én például ott tanultam meg a minden korrektorok gyöngyétől, Dinótól a mozgószabály magabiztos használatát, és csak azért nem folytatom a sort, mert lassan elhasználtam a rendelkezésemre bocsátott terjedelmet. S mintha máris hallanám a tördelő felől, hogy vagy jön valaki meghúzni az anyagot, vagy „kimenettől eldob”. És ezt azért nem kockáztatnám meg. Éppen én…
Csinta Samu
A Krónika felelős szerkesztője 2003 és 2008 között
Tisztelt Olvasó, húszéves lett a Krónika, napra pontosan két évtizeddel ezelőtt látott napvilágot először az erdélyi magyar közéleti napilap, amelynek mai száma születésnapi különszám, mégpedig a 21. évfolyam 5244. lapszáma.
Bosszant, hogy nem találom a Krónika 1999. október 30-án megjelent első lapszámát a sajtótörténeti relikviákat tároló kartondobozaimban, pedig biztosan tudom, hogy megvan, hiszen az elmúlt húsz évben többször is járt a kezemben.
Húsz év távlatából most már hála az égnek kijelenthető, hogy nekem csak epizódszerep jutott a Krónika életében, de nagyon köszönöm a gondviselésnek ezt az 1+2 évet.
A Krónikát – úgy vélem – nagyon sokan kezdetként éltük meg. De ez egy összetett, sokféleképp látható kezdet volt.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Egyszerre szimbolikus és ironikus, hogy a rendszerváltás Romániájának meghatározó alakja, Ion Iliescu még halálában is, 36 évvel az 1989-es események és 21 évvel a politika első vonalából való kikerülése után még mindig releváns tényező.
Elöljáróban szögezzük le: az emberek többsége a jövedelme mértékétől függetlenül általában elégedetlen annak összegével, a méltányos nyugdíjhoz való jog pedig mindenkit megillet.
Elöljáróban be kell vallanom, megnyugvással tölt el, hogy – enyhén szólva – gyér érdeklődés övezte az „új messiás” (igen, így kisbetűvel) erdélyi útját.
Magyar politikus ritkán használ olyan méltató szavakat egy román vezető kapcsán, mint amilyeneket Orbán Viktor miniszterelnök mondott román kollégájáról, Ilie Bolojanról Tusványoson – jó is lenne, ha mindez egy szoros együttműködés kezdetét jelentené.
Kevesebb mint kilenc hónap választ el bennünket a jövő évi magyarországi választásoktól, és mint ahogy az anyaországi társadalomnak, úgy a külhoni, erdélyi magyaroknak sem mindegy, mi lesz a megmérettetés kimenetele.
Ahogy az várható volt, a megszorító intézkedések miatt egyre durvábbak a viták a PSD és a PNL között, a PSD pedig olyan beleéléssel játssza az ellenzéki párt szerepét, hogy a végén még tényleg elhisszük: hajlandó felrobbantani a koalíciót.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!