Fotó: Jakab Mónika
A Krónikát – úgy vélem – nagyon sokan kezdetként éltük meg. De ez egy összetett, sokféleképp látható kezdet volt.
2019. október 30., 13:082019. október 30., 13:08
2019. október 30., 15:232019. október 30., 15:23
Először is: kétségtelenül egy generációs kezdet volt az erdélyi magyar sajtóban. Az 1999 őszén megalakult szerkesztőség olyan új nemzedéket indított el az erdélyi médiában, amely nem inkubátorszerkesztőségekben, lassan, kényelmesen „nőtt bele” az újságíró szakmába, hanem abban az éles – és korábban elképzelhetetlen – helyzetben, amelyet éppen a Krónika alakított ki azzal, hogy a hírversenyt helyezte indulásakor a lapszerkesztés középpontjába.
Ugyanakkor néhányunknak, idősebbeknek, egyfajta újrakezdés is volt a Krónika.
E korábbi modell (és felfogás) tarthatatlanságának a felismerése pedig következményekkel járt, éspedig annak tudatosításával, hogy a nyilvánosság működtetése, az újságírói munka önmagában is konfliktusvállaló tevékenység. Persze, nem abban az értelemben, hogy az újságírónak be kell lépnie a politikai arénákba, azaz a politikusok vitapartnerévé kell válnia, hanem inkább annak belátásával, hogy létezik valamiféle újságírói „autonómia”, amelyet védeni kell, amelyért érdemes kiállni.
Emlékszem néhány olyan beszélgetésre, amelyet vezető RMDSZ-politikusokkal (többjük ma már nincs a politika porondján) kellett folytatnom arról, hogy „krónikás” munkatársaim miért azokat a kérdéseket teszik fel, amelyeket jónak látnak, és nem azokat, amelyek a megkérdezettnek inkább „kedvére valóak”.
Ha minderre visszatekintek – némi szubjektivitással, természetesen –, akkor azt is megfogalmaznám, hogy
Persze, mint minden rendszerváltáshoz, ehhez is illúziók tapadtak. A Krónika rálépett az innováció kacskaringós útjára, de nem tudta azt végigjárni. Ennek egyik oka abban rejlik, hogy pont akkor nyílt meg előtte az írott sajtó honi modernizálásának a lehetősége, amikor a nyomtatott sajtó mindenütt visszaszorult, amikor az olvasók számára a fogyasztható és élvezhető tartalmak egyre inkább az internetes – globális – hálózatokra költöztek át. Olyan tartalomipar alakult ki, amely kezdte megszüntetni az irodalmi hagyományokból is táplálkozó, a míves mondatok „becsületét” őrző írottsajtó-tradíciót.
A Krónika kereste a választ erre a kihívásra. Emlékszem azokra a szerkesztőségen belüli vitákra, amelyeket a Transindex Disputa-oldalának a szemlézése váltott ki. Beemelhető-e a klasszikus, sajtóetikailag is jól körülbástyázott első nyilvánosságba mindaz, amit az akkor elszabaduló internetes nyilvánosság felelősségektől mentes, álneves vitái termeltek? Ez volt – például – az egyik olyan kérdés, amely szembesített bennünket, akkori „krónikásokat” a nyilvánosság átalakulásának a kérdésével.
A válaszunk akkor az volt, hogy a sajtó hagyományos felelősségét, annak etikáját feladni nem szabad. Ma úgy vélem,
még akkor is, ha a befolyása e szép új világban kisebb lett, mint volt húsz évvel ezelőtt, az emlékezetes kezdet utáni első időszakban.
Bakk Miklós
A Krónika főszerkesztője 2001 és 2003 között
Tisztelt Olvasó, húszéves lett a Krónika, napra pontosan két évtizeddel ezelőtt látott napvilágot először az erdélyi magyar közéleti napilap, amelynek mai száma születésnapi különszám, mégpedig a 21. évfolyam 5244. lapszáma.
Bosszant, hogy nem találom a Krónika 1999. október 30-án megjelent első lapszámát a sajtótörténeti relikviákat tároló kartondobozaimban, pedig biztosan tudom, hogy megvan, hiszen az elmúlt húsz évben többször is járt a kezemben.
Húsz év távlatából most már hála az égnek kijelenthető, hogy nekem csak epizódszerep jutott a Krónika életében, de nagyon köszönöm a gondviselésnek ezt az 1+2 évet.
Annyira nehéz a Krónikáról írni. És legalább annyira könnyű is. Körülbelül úgy, ahogy az ember a fiatalságát próbálja felidézni.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.
Emil Boc sokáig nem tért magához a multikulturalitás reklámarcaként vigyorgó városképét orrba vágó ökölcsapástól, és napokon keresztül azon morfondírozott a hirtelen köré épült szorító sarkában, hogy ezt a telitalálatot hogyan magyarázza ki.
A Donald Trump elnökválasztási győzelme nyomán átalakulóban levő világrend kapcsán sokan érezhetik úgy, hogy kicsúszik a lábuk alól a talaj – de kevés ország érezheti annyira intenzíven, mint Románia.
Igencsak magasra emelték a bukaresti kormánykoalíció politikusai – Kelemen Hunorral az élen – a tétet a májusban esedékes megismételt elnökválasztás kapcsán. Talán egy kicsit túl magasra is.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!