Fotó: Jakab Mónika
A Krónikát – úgy vélem – nagyon sokan kezdetként éltük meg. De ez egy összetett, sokféleképp látható kezdet volt.
2019. október 30., 13:082019. október 30., 13:08
2019. október 30., 15:232019. október 30., 15:23
Először is: kétségtelenül egy generációs kezdet volt az erdélyi magyar sajtóban. Az 1999 őszén megalakult szerkesztőség olyan új nemzedéket indított el az erdélyi médiában, amely nem inkubátorszerkesztőségekben, lassan, kényelmesen „nőtt bele” az újságíró szakmába, hanem abban az éles – és korábban elképzelhetetlen – helyzetben, amelyet éppen a Krónika alakított ki azzal, hogy a hírversenyt helyezte indulásakor a lapszerkesztés középpontjába.
Ugyanakkor néhányunknak, idősebbeknek, egyfajta újrakezdés is volt a Krónika.
E korábbi modell (és felfogás) tarthatatlanságának a felismerése pedig következményekkel járt, éspedig annak tudatosításával, hogy a nyilvánosság működtetése, az újságírói munka önmagában is konfliktusvállaló tevékenység. Persze, nem abban az értelemben, hogy az újságírónak be kell lépnie a politikai arénákba, azaz a politikusok vitapartnerévé kell válnia, hanem inkább annak belátásával, hogy létezik valamiféle újságírói „autonómia”, amelyet védeni kell, amelyért érdemes kiállni.
Emlékszem néhány olyan beszélgetésre, amelyet vezető RMDSZ-politikusokkal (többjük ma már nincs a politika porondján) kellett folytatnom arról, hogy „krónikás” munkatársaim miért azokat a kérdéseket teszik fel, amelyeket jónak látnak, és nem azokat, amelyek a megkérdezettnek inkább „kedvére valóak”.
Ha minderre visszatekintek – némi szubjektivitással, természetesen –, akkor azt is megfogalmaznám, hogy
Persze, mint minden rendszerváltáshoz, ehhez is illúziók tapadtak. A Krónika rálépett az innováció kacskaringós útjára, de nem tudta azt végigjárni. Ennek egyik oka abban rejlik, hogy pont akkor nyílt meg előtte az írott sajtó honi modernizálásának a lehetősége, amikor a nyomtatott sajtó mindenütt visszaszorult, amikor az olvasók számára a fogyasztható és élvezhető tartalmak egyre inkább az internetes – globális – hálózatokra költöztek át. Olyan tartalomipar alakult ki, amely kezdte megszüntetni az irodalmi hagyományokból is táplálkozó, a míves mondatok „becsületét” őrző írottsajtó-tradíciót.
A Krónika kereste a választ erre a kihívásra. Emlékszem azokra a szerkesztőségen belüli vitákra, amelyeket a Transindex Disputa-oldalának a szemlézése váltott ki. Beemelhető-e a klasszikus, sajtóetikailag is jól körülbástyázott első nyilvánosságba mindaz, amit az akkor elszabaduló internetes nyilvánosság felelősségektől mentes, álneves vitái termeltek? Ez volt – például – az egyik olyan kérdés, amely szembesített bennünket, akkori „krónikásokat” a nyilvánosság átalakulásának a kérdésével.
A válaszunk akkor az volt, hogy a sajtó hagyományos felelősségét, annak etikáját feladni nem szabad. Ma úgy vélem,
még akkor is, ha a befolyása e szép új világban kisebb lett, mint volt húsz évvel ezelőtt, az emlékezetes kezdet utáni első időszakban.
Bakk Miklós
A Krónika főszerkesztője 2001 és 2003 között
Tisztelt Olvasó, húszéves lett a Krónika, napra pontosan két évtizeddel ezelőtt látott napvilágot először az erdélyi magyar közéleti napilap, amelynek mai száma születésnapi különszám, mégpedig a 21. évfolyam 5244. lapszáma.
Bosszant, hogy nem találom a Krónika 1999. október 30-án megjelent első lapszámát a sajtótörténeti relikviákat tároló kartondobozaimban, pedig biztosan tudom, hogy megvan, hiszen az elmúlt húsz évben többször is járt a kezemben.
Húsz év távlatából most már hála az égnek kijelenthető, hogy nekem csak epizódszerep jutott a Krónika életében, de nagyon köszönöm a gondviselésnek ezt az 1+2 évet.
Annyira nehéz a Krónikáról írni. És legalább annyira könnyű is. Körülbelül úgy, ahogy az ember a fiatalságát próbálja felidézni.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Megnyugtató válaszok, lehetséges megoldások helyett egyre több a kérdőjel Parajdon azóta, hogy az évtizedek óta nem tapasztalt vízhozammal megáradt Korond-patak május utolsó napjaiban teljesen megtöltötte a sóbányát.
Vége a fél éve tartó elnökválasztási mizériának, a legnagyobb mumus, Călin Georgescu bejelentette a visszavonulását a politikától, miután Nicușor Dan nyerte a megismételt elnökválasztást – úgy tűnhet, Romániában helyreállt a rend.
Miközben Nicușor Dan választási győzelme kedvező fejlemény a magyarok számára, hiszen sikerült elkerülni, hogy az országnak szélsőjobboldali, magyargyűlölő elnöke legyen, azért olyan sok okunk még sincs az önfeledt ünneplésre.
Románia leginkább ahhoz a katonához hasonlít, akire a csatában rálőttek, de szerencséjére a füle mellett elsüvített a puskagolyó – tömören így foglalható össze az államfőválasztás végeredményének legfőbb következtetése.
Elnökválasztás előtt áll, és háborog az ország. A választópolgárnak el kell döntenie, hogy az egykori suszter „aranykorszakát” felelevenítő aktivista „megmondóember” vagy a matematikában kimagasló eredményeket felmutató jelölt mellé üti a pecsétet.
Sokszor mondták már a romániai választások kapcsán, hogy két rossz közül kell választani, ezért szavazzunk a kisebbikre – a mostani elnökválasztás viszont már arról szól, hogy nem a nagyobbik rosszat, hanem a katasztrófát kell elkerülni.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!