Békés együttélés a magyarellenességgel

Kedves Emil Boc, Kolozsvár magyarok által is megszavazott, a várost magyarokkal együtt vezető polgármestere: lefagyott arcunkról a mosoly. Egyik pillanatról, egyik napról a másikra nagyot fordult velünk a világ. Hiszen kolozsvári és Kolozs megyei magyar fiatalok békés megmozdulást szerveztek, utcára vonultak a multikulturalitás erdélyi, országos, európai, nemzetközi, intergalaktikus mintapéldájaként tetszelgő városban – és ezúttal nem nemzeti ünnepeink, történelmi személyiségeink előtt tisztelegve, nem fesztiválhangulatban, hanem: magyarellenesség miatt.

Elszigetelt eset? Lehet. Ugyan már, futballhuligánok voltak, azok mindig csak balhéznak, nekik mindegy, hogy magyar vagy sem, románokat is vertek, csak üthessenek… Lehet. Ó, elcsattant egy-két pofon, férfidolog, miért voltak olyan nyápicok vagy miért nem futottak el, megtörtént és kész… Lehet. Hol voltak a rendfenntartók, az ő hibájuk, nem végezték a dolgukat… Lehet. Miért kell olyan nagy ügyet csinálni ebből az egészből, utcára vonulni, tüntetni vagy mi, csak rontjuk a magyar–román viszonyt, tovább hergeljük a szélsőségeseket… Lehet.

De legalább egyvalamit fogadjunk el: a bántalmazottnak joga van igazságszolgáltatást kérni, és szomorú esetével mindenkit arra emlékeztetni:

Ha pedig odáig fajulnak a dolgok, hogy már nemcsak az egyént bántalmazzák, hanem egy közösség – jelen esetben a kolozsvári magyar fiatalok – is szükségét érzi a békés kiállásra egy rendkívül érzékeny és veszélyes konfliktushelyzetben, akkor ítélkezés helyett inkább a baj kiváltó okain és a megoldási lehetőségeken morfondíroznunk.

A baj forrása pedig sok-sok éve itt van a szemünk előtt. Nem rejtőzködik, nem bujkál, nem hátba támad: bárki láthatja, hallhatja, hiszen óriásmolinókat kifeszítve, ordítva mutatja meg, ki is ő és mit gondol. Ráadásul nem egy félreeső sikátorban, hanem Kolozsvár modern büszkeségében, legnagyobb létesítményében, az Arénában fészkel, és szinte hétről hétre, rendszeresen ízelítőt ad a társadalmilag – valamilyen okból bizony – elfogadott gyűlölködés legmagasabb szinten művelt formáiból.

A labdarúgás, jobban mondva az azt övező, hihetetlenül összetett körítés köztudottan leképezi azt a világot, amiben élünk: kicsiben, de bombasztikusan intenzíven, lemeztelenítve, mégis a külsőségek teljes arzenálját felvonultatva, hétköznapi rendtiszteletet, jól nevelt viselkedést a lehető legbizarabb módon feje tetejére állítva. És akkor a még elfogadott határok végsőkig kitolt korlátain ott egyensúlyoznak az ultrák, azon túl pedig akcióba lépnek a huligánok.

Mindannyian tudjuk: teljesen elfogadott velejárója a focinak, hogy ha egy igazi focidrukker kimegy a meccsre, akkor káromkodásokat üvöltve, köpködve rázhatja öklét akkor is, ha ő éppen egy iskolaigazgató, rendőr, pap vagy a viselkedéstudományok doktora. Vagy éppen 10-12 éves gyerek. Engem is körülbelül ilyentájt ragadt magával ez a világ, és körülbelül egy évtizeden keresztül benne éltem (egy másik városban). Nem tartoztunk kimondottan a szurkolói „keménymaghoz”, de akkoriban igazából nem is létezett ilyen: voltak, akik végigénekelték a meccset, mi pedig idővel oda csapódtunk.

A dalrepertoár tele volt a legnagyobb riválisokat szidalmazó, gyalázó nótákkal, mi pedig büszkén énekeltük.

Ahogyan azt is, hogy már életerős kamaszként a legnagyobb rivális otthonában rendezett vendégjátékok alkalmával – csendőrkordon, rohamrendőrök ide vagy oda – olyasmiket is tettem, amiket… hát nem szeretném, hogy például a gyerekeink megtegyenek.

Emlékezetes, hogy a pandémia ideje alatt „leállt az élet” a lelátókon is, a stadionok megnyitása után pedig csőstül kiszabadult mindenkiből a felgyűlt gőz, szemét, frusztráltság. Ekkortájt érezhetően megnőttek a gyűlöletszító, agresszív megnyilvánulások is. Amelyek nem koptak ki a lezárás ideje alatt, sőt: a digitalizált, online világ melegágya mindezeknek, ahol az ultrák, illetve a huliganizmusra hajlamos szerencsétlen flótások is könnyen megtalálják egymást: egy kattintásra minden riválisalázó „hőstett”, legyen szó zászlólopásról vagy bunyóról. Ahol egy teljes (al)világ tárul nemcsak az eleve rosszakaratúak, hanem a könnyen befolyásolhatók elé is.

Ez sajnos szinte minden, komolyabb szurkolótáborral rendelkező focicsapatnál, minden nagy futballhagyományú városban jelen van valamilyen formában – de persze nem mindegy, milyen formában.

Közismert, hogy a Kolozsvári Universitatea szurkolótábora, pontosabban annak vezérszurkolói, hangadói, radikálisabb szárnyai országos szinten is élen járnak ebben. Az 1919-ben, azaz az első világháború végét övező nagyromán eufória közepette alapított, ma is a román nemzeti érzelmek egyik jelképének tekintett U „harciassága” többrétegű, szerteágazó ellenségkép tudatos kiépítésében gyökerezik, mely bizony nem nemzedékről nemzedékre szálló „örökség”.

A manapság „mindörökké gyűlölt” városi rivális CFR-rel szembeni utálat története igazából alig több, mint két évtizedes: a vasutascsapat feltámasztása, élcsapattá válása időszakában kreálták, nem mellékesen egy olyan csapat irányában, melyet egy Pászkány Árpád nevezetű magyar ember tett Bajnokok Ligája-szereplővé.

Biztosak lehetünk benne, hogy az U szurkolótáborához mostanság csatlakozó tizenévesek azt hiszik, ez mindig így volt, és mindig így lesz. Mert ezt kapják, ezt látják, ezt tanulják, és sajnos nagy eséllyel ezt adják tovább, senki által sem zavartatva, a politikai szélsőségesség szabad térnyerése által táplálva.

Hiszen nem szól rájuk senki. Hogy kinek kellene? Bárkinek. Mindenkinek. Legyen szülő, nagyszülő, tanító, tanár, edző, pap, haver, influenszer. Vagy miért is ne: maga a klubtulajdonos?! Netalántán a polgármester?!

Nem szól rájuk a Kolozsvár költségvetéséből – román és magyar adófizetők pénzéből egyaránt – évente több millió eurót kedvenc csapatára, az U fociklubjára költő Emil Boc. Ugyanis csaknem három napig hiába kerestük az utcai támadásokat elítélő, dörgedelmes polgármesteri nyilatkozatokat (pedig nem csak magyarokat vertek) a helyi és országos sajtót egyaránt alaposan bejárt agressziókat követően is.

Sőt: mit találunk Emil Boc Facebook-oldalán a vörös sapkásoknak is becézett U „dicső győzelmével” zárult derbiről? Egy beszélgetést, melyet a meccs másnapján, vélhetően (remélhetőleg) az utcai támadások kiderülte előtt folytatott a polgármester egy élő adásban. És amelyben többek között ezeket mondja:

„Show a lelátókon, Kolozsvár minden szempontból nyert. (...) Voltak olyan hangok, amelyek azt mondták, ez a két csapat nem tud egyazon városban játszani. Íme, tud! Tisztelettel, szurkolótáborokkal, drukkolással, sportszerűen.

Két nappal később, „ebben a normális városban, ebben a normalitásban” több százan békés megmozdulást tartottak, mert „2025-ben, Kolozsvár utcáin, felelősségre vonás nélkül érhet bárkit erőszak pusztán azért, mert magyarul beszél”, illetve azt jelezvén: „az etnikum nem választ szét bennünket, de az utálat igen”.

A rendvédelmi szervek, az igazságszolgáltatás magától értetődő kötelessége fényt deríteni a tettesek kilétére és méltó, elrettentő büntetést kiszabni. De vajon miért nem magától értetődő a multikulturalitás fellegvárában trónoló sikerpolitikusnak nemcsak a szokásos módon elhatárolódni az erőszaktól és elítélni minden agresszív cselekedetet – mint ahogy végül csütörtökön, nagy nehezen megtette, az etnikai indíttatást azonban a rendőrség addigi jelentéseire hivatkozva kizárta –, hanem

Amely az ő városán, az ő kedvenc, általa is fenntartott klubján élősködik, tehát többszörösen is odacsaphatna a csőrével – mégsem teszi. Inkább gondos tojóként melengeti vörös sapkás gyűlölettojásait, amelyek torzszülöttjeivel „békésen” együtt élhetünk az idők végezetéig Boc multikulti mintavárosában.

korábban írtuk

Nem maradhatunk csendben! Az agresszív futballhuligánoknak üzentek a magyarok Kolozsváron

Több százan vettek részt csütörtökön este azon a békés megmozduláson, amelyet kolozsvári magyar ifjúsági szervezetek hirdettek meg a hét elején történt, magyarverésbe torkollt szurkolói randalírozással szembeni tiltakozásképp.

korábban írtuk

Csoma Botond a parlament elé vitte a kolozsvári magyarverés ügyét

Bukaresti parlamenti felszólalásában ítélte el szerdán a Kolozsváron történt magyarellenes futballhuliganizmust Csoma Botond, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője. Csoma Botond a belügyminisztert arra kérte, hogy büntessék meg az elkövetőket.

korábban írtuk

Magyar fiatalokat bántalmaztak az U szurkolói Kolozsváron, az RMDSZ példás büntetést követel

Utcai verekedésbe torkollott a kolozsvári Universitatea és a CFR futballcsapatok hétfő esti mérkőzése. Az U szurkolóinak egy része magyar fiatalokat bántalmazott, az RMDSZ a felelősök megbüntetését követeli a belügyminisztertől.