Fotó: Páva Adorján
Bosszant, hogy nem találom a Krónika 1999. október 30-án megjelent első lapszámát a sajtótörténeti relikviákat tároló kartondobozaimban, pedig biztosan tudom, hogy megvan, hiszen az elmúlt húsz évben többször is járt a kezemben.
2019. október 30., 09:292019. október 30., 09:29
2019. október 30., 15:252019. október 30., 15:25
Aztán rájövök, ennek az évfordulós jegyzetnek a megírásához nincs szükségem rá, hiszen mintha tegnap lett volna, élesen emlékszem címlapjára, cikkeire. Akárcsak a Krónika 1999. október 8-án megjelent bemutatkozó számára, amelynek – felelős szerkesztői kiváltságommal élve – én írtam a vezércikkét, ami a „miért igen, ha nem” ellentétre épített, elég görcsös eszmefuttatás volt a közéleti kommunikáció kétarcúságáról. Mai eszemmel inkább azt írtam volna meg, mit gondolok az éppen útjára induló napilapról.
amikor úgy éreztük, a nyilvánosság megújulásához a megreformálhatatlan újságok helyett más lapokra, más emberekre van szükség.
A Krónika első vezércikkében azt is meg kellett volna írnom, hogy négy nehéz évig dolgoztunk elindításán. Értékrendjének, programjának kialakításához Horváth Andor, Kántor Lajos, Gálfalvi Zsolt, Ágoston Hugó, Tibori Szabó Zoltán is hozzászólt. Olyan napilapot képzeltünk el, amely visszanyúlik az erdélyi magyar kisebbségi lét kezdeteihez, a Keleti Újság, az Ellenzék vagy a Brassói Lapok szellemiségéhez, de a magyar nyilvánosságot a kommunizmus éveiben is becsülettel és tehetséggel szolgáló szerkesztők, újságírók által képviselt magyar értékeket sem hagyja figyelmen kívül.
Szoros szakmai kapcsolatban voltunk tekintélyes budapesti és bukaresti sajtóműhelyekkel, szakemberekkel. Hogy a lapindítás üzleti tervével a befektetői piacra léphessünk, ellestük tőlük a piacgazdaság körülményei között működő országos napilapok know howját.
Beköszöntő vezércikkemben fel kellett volna hívnom a figyelmet, hogy a lap szerkesztőbizottságában velünk vannak Erdély „főemberei”, olyan grémium, amelyhez fogható csak a kegyelmi időkben jön létre.
A piaci szemlélet érvényesítésének, az ideológiai egyensúly biztosításának ígéretével pedig a magyarországi befektetők képviselői az operatív vezetésben voltak jelen. Összehangolódtak a hagyományt és a haladást képviselő értékek és erők.
És persze meg kellett volna köszönnöm mindenkinek, aki részt vett a lap létrehozásában, aki segítette, támogatta az álom valóra váltását. Mindenekelőtt Horváth Andornak, hogy rám hagyta a mindvégig rászabott főszerkesztői kabátot, és viselését is megtanította nekem. Valahogy azt is bele kellett volna fogalmaznom, hogy
A tény, hogy sikerült a semmiből megteremteni Erdély legerősebb kiadói struktúráját, amelynek budapesti színvonalon berendezett szerkesztőségében végre a jól képzett fiatal újságírók is vezető szerephez jutottak, olyan megvalósítás volt, amelynek nem illik firtatni az árát.
A bemutatkozó lapszámban napvilágot látott vezércikkre visszatérve, tudom, senkit sem érdekel, mi zajlott akkor a kulisszák mögött. A nézőtérről ma már csak az látható, hogy húsz éve jelen van egy lap az erdélyi magyar sajtó színpadán, amely más, mint a többi.
Ha húsz év távlatából visszanézek, elmondhatom, hogy a Krónika elindítása negyvenéves újságírói pályám legnagyobb vállalkozása volt. Olyan gyermekem ez a lap, amelyet nagyon vártam, de csak hosszú és nehéz vajúdás után jött a világra, és annak ellenére, hogy felnevelése már nem adatott meg nekem, ma is büszkén figyelem, hogy – a néhány nap különbséggel született Ádám fiamhoz hasonlóan – értékes felnőtt lett belőle.
Hosszú, sikeres életet, Krónika!
Stanik István
A Krónika alapító felelős szerkesztője
Tisztelt Olvasó, húszéves lett a Krónika, napra pontosan két évtizeddel ezelőtt látott napvilágot először az erdélyi magyar közéleti napilap, amelynek mai száma születésnapi különszám, mégpedig a 21. évfolyam 5244. lapszáma.
Húsz év távlatából most már hála az égnek kijelenthető, hogy nekem csak epizódszerep jutott a Krónika életében, de nagyon köszönöm a gondviselésnek ezt az 1+2 évet.
A Krónikát – úgy vélem – nagyon sokan kezdetként éltük meg. De ez egy összetett, sokféleképp látható kezdet volt.
Annyira nehéz a Krónikáról írni. És legalább annyira könnyű is. Körülbelül úgy, ahogy az ember a fiatalságát próbálja felidézni.
Igencsak elrugaszkodik a valóság talajától, aki az EU-csatlakozásról szóló moldovai népszavazás eredményét úgy magyarázza, hogy azzal az ország végleg demonstrálta elköteleződését a nyugati integráció mellett, jókora csapást mérve ezzel a Putyin-rezsimre.
A román média keményen ostorozza a szerinte orosz befolyás alá került moldovai köztársaságbeli Gagauz Autonóm Tartomány szavazási eredményét. A gagauzok vajon miért nem szeretik a nagyromán jelöltet, és vele együtt az Európai Uniót?
A végén még az a szégyen éri a romániai lakosságot, hogy magyar és/vagy orosz áram és földgáz jön majd a falból.
Bár a román politikumban kétségkívül erős a konkurencia, Nicolae Ciucă liberális pártelnöktől senki sem veheti el az első helyet a hét legszánalmasabb és legröhejesebb kijelentéséért zajló versenyben.
Súlyos, de szükséges döntés volt: Izrael végül bevállalta a kétfrontos háborút az ország népét, államiságát fenyegető terrorszervezetekkel szemben.
Rekordokat dönt a román állam költségvetési hiánya. A túlköltekező kormány valahogy kihúzza a választásokig, de hogy utána mi lesz, arról csak rossz sejtések vannak.
A végén még oda lyukadunk ki, hogy Klaus Iohannis politikai jövője fontosabb Románia sorsánál.
Kialakult az év végi romániai államfőválasztás részvevőinek mezőnye, immár tudjuk, hogy a parlamenti pártok kit küldenek harcba a Cotroceni-palotáért, illetve kik indulnak kisebb alakulatok színeiben vagy függetlenként.
Az Alkotmány 3. cikkelye szerint Románia területe elidegeníthetetlen, ezért is kelt rendszerint közfelháborodást szerte az országban ha valaki – nyilván magyar ember – azt meri mondani, hogy Székelyföld nem Románia.
Immár kijelenthető: Donald Trump egyszerre hihetetlenül szerencsés és hihetetlenül peches ember.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!