Ha már itt tartunk: egyszerűen felfoghatatlan, hogyan vehetek meg 10 lejért kifejezetten jó minőségű palackozott bort, amely ráadásul a kenguruk földjéről, tizenegynéhány ezer kilométerről származik.

Mint ahogy például számomra az is talány, miként történhet meg, hogy számos akciónak köszönhetően időnként olcsóbban juthatok repülőjegyhez Európa másik felébe, mint amennyibe egy autó- vagy vonatút kerül a Partiumból a Székelyföldre. Na de hát ugyebár erre mondják, hogy kicsi a világ. Kisebb, mint valaha. Az emberi civilizáció csomagolta össze. Egyrészt, hogy jöjjünk-menjünk, megismerhessük, felfedezhessük egymást. Másrészt, hogy könnyebben kihasználhassuk, függővé tehessük, uraljuk a gyengébbet. Egyre több szál összefogása, a lánc lerövidítése a cél, hogy minél több jusson a legnagyobbaknak minél gyorsabban. A kicsik pedig beállnak a táncba – kényszerből, vagy pedig a kis haszonnal is bőven megelégedve. Ugyebár erre mondják azt, hogy globalizáció.

Na most ebbe a kegyetlen, embertelen galacsinosításba köpött bele jókorát valami. Nem az atombombagomb-simogatók, nem az őrült diktátorok, még a terroristák sem, nem a hackerek, adathalászok, influencerek: hanem a természet. Lett egy vírus, amelynek a felszínéből kiállnak valamiféle fehérjetüskék, és mit ad Isten: utóbbiak alkotóelemei „molekuláris konzervnyitóként” vígan feltörik az emberi gazdasejteket, behatolnak, és… a többit tudjuk.

Először, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy nagy a baj Kínában, azt hittük, mi is jól megszívjuk: drágább lesz minden. Most azonban már világszerte ott tartunk, hogy a neten keressük a legjobb kenyérsütő recepteket. És még nekünk, közép-kelet-európaiaknak áll feljebb, mert mi még láttunk olyat, hogy a nagyanyánk sütötte a kemencében – igaz, mi sem tanultuk meg, hogyan kell, de nagyon finom volt, az tuti. Toljuk a melót otthonról, a gyerek egyfolytában a telón, tableten lóg, és biza nem a digitális tanrend ragadta magával. Nagy a lelkiismeret-furdalás, mert tudjuk, hogy nem kéne, de mégis, másképp hogy?! Még jó, hogy a YouTube meg a Netflix globálisan csökkenti a videóminőséget meg a bitrátát, és akkor talán továbbra is zavartalanul úszkálhatunk mi is az internetes álhír- és infószivárogtató tengerben. Zavartalanul, ha vécés szörfözés közben nem az utolsó papírtekercs utolsó két kockájának látványa rángat vissza a való világba.

A jelenlegi, legtöbbünk által soha nem tapasztalt kollektív válság, félelem, veszélyérzet rávilágít arra, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a mai világrendszernek, amely nem rólunk szól, hanem minden másról, ami szánt szándékkal, erőszakosan éppen magunkról tereli el a figyelmünket gyakorlatilag születésünktől fogva. Ezekben a nehéz pillanatokban érdemes körülnézni: hol is a helyünk? Javallott számvetést tartani: mennyi meghatározó emberi kapcsolatot hanyagoltunk el a minden energiánkat és szabadidőnket felemésztő pénzhajhászás közben a fogyasztói társadalom közbutításnak örvendő, jeles tagjaiként. Ajánlott visszaemlékezni: mikor is hívtam fel utoljára Anyát, a Nagyit? Nem volt túl régen? És nem hülyeség elgondolkodni azon, hogy most tényleg, mi a fontosabb minduntalan sodródó, hatalom- és népszerűségvadász kormányéknál: a fizetés-, nyugdíj- és segélyemeléssel serkentett fogyasztás, ezáltal pedig a külföldiáru-behozatal nyakló nélküli növelése, vagy a hazai termelés megerősítése, hosszú távon kifizetődő és biztonságot adó beruházások megvalósítása?

A hatóságok által most érthető módon meghozott és meghozandó korlátozó óvintézkedések óhatatlanul egyfajta szellemi-lelki elszigetelődést is eredményeznek mindannyiunkban. A valahol természetes pánik eredményeként tátongó üres polcok bámulása helyett inkább magunkba nézzünk, és eddig ismeretlen, rideg antarktiszi magányunkban kezdjük el a belső újjáépítést. És akkor az utolsó kontinens is kipipálva.